Bécsben

az előzmények:  Rainhard Fendrich Nürnbergben


Raini szerdai nürnbergi koncertje utáni napra óvatosan és roppant előrelátóan szabadságot kértem. Persze csak egy napra, csütörtökre, pénteken ismét dolgozni készültem. Egészen csütörtök reggel 8 óra 56 percig, amikor is megérkezett Rainhard Fendrich facebook teamjétől az üzenet, nyertünk két jegyet a pénteki bécsi koncertjére. Az örömünk leírhatatlan volt, az a mint majom a farkának féle. De! Mert ott volt ugye a de, a nem fog menni mummusa is, hiszen nekem péntekeken dolgozni kell mennem. Bécsbe?! Holnap? Ne, felejtsd el! Bizony, nem fog menni, mert teszem azt, kivehetek még egy napot, neeem, ezt nem tehetem meg, áh, meg se kérdezem, nem hozhatom kellemetlen helyzetbe a főnököt, hogy nemet kelljen mondania, de tényleg, egyszerűen nem hiányozhatok, néhány dolgot el kell intézzek az irodában, ezeket nem lehet hétfőre eltolni, te jó ég most mit csináljak…. nem, áh, ez egy baromság, ki az a hülye, aki csak úgy elszalad Bécsbe egy koncertre, főleg így, hogy spontán az egész, mi lenne a kisfiammal itthon egyedül, áh, nem megy.
Rémülten keresgéltem a kifogásokat.
Ezzel szemben E. (mein E.) a szokásos nyugalmával nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a problémáknak, ő a megoldásra fókuszált.
“Szerinted nem egy ökörség pénteken Raini koncertjére utazni Bécsbe?” – kérdeztem kapkodva, kétségekkel teli hangon, mert nem gondoltam túl normális dolognak a tervünket, de a válasza pontosan az volt és úgy, ahogy csak E., a párom tud beszélni. Okosan, megfontoltan, halkan.
“Nem.”
És tudtam, hogy neki van igaza, így kell élni. Ez nem ökörség, hanem egy hihetetlen nagyszerű ajándék, amivel egészen egyszerűen élni kell.
Na lássuk csak. Valójában csak néhány emailt kéne megírnom és pár telefont elintéznem, de ezek nem tartanak olyan sokáig …. telefonálni meg az autóból is tudok, elég lenne, ha csak délelőtt mennék be és fél nap szabit kérnék. Ha 12.00-kor elindulunk Nürnbergből, akkor 17.00 órára meg is érkeznénk, a koncert a Stadthalléban este 20.00-kor kezdődik, meg tudnánk csinálni…. és innentől kezdve már olyan lázban égtem, mint egy, a karácsonyt váró kisgyerek. Ettől a ponttól kezdve már nem tudott senki se eltéríteni az ötlettől.
Azért izgultam, hogy mit fog majd szólni a főnököm, mi lesz a reakciója, ha majd telefonon felhívom és elmondom mi történt és fél napot szeretnék kérni, hiszen ezen múlik minden, de nem csalódtam benne. Aggódott, hogy egyáltalán elég lesz-e 12.00-kor indulnunk, szerinte menjünk korábban. Félénken megkérdeztem, hogy hasonló helyzetben élne-e ő is a lehetőséggel, khhh Frau X, ön is elmenne a koncertre Bécsbe? Na klar! (még szép) – hangzott a válasza és nevetett. Szerinte ez egy szuper ötlet. Én ettől ismét készen voltam megvívni akár a Darth Vaderrel is. A homlokráncolós realitás egy suttyantással eltűnt, maradt a mámor.
Ha már megyünk, akkor vasárnapig azért ott maradunk, jó lenne, ha sikerülne szobát kapnunk a törzshelyünkön. Lett, minden simán ment. (Szerintem a tudtom nélkül van egy szobánk ebben a szállodában ahol rendszeresen megszállunk, mivel mindig ugyanazt kapjuk. Utána fogok nézni a bankszámlánkról történő utalásoknak.)
Ezek után már tényleg mindig elő lett készítve, folyt rólam a víz az izgalomtól, de micsoda izgalom volt ez kérem! Isssteni!
Másnap elég érdekes volt, reggel a fél 8-as metróban az álmos, unott tömeggel együtt utazni a munkába, nehéz volt magamat visszafognom, legszívesebben ordítottam volna az örömtől, hé emberek, megyünk Rainireeee!
Az irodában kicsit izgatottabb voltam, aztán kicsit melegem volt, kicsit fáztam, kicsit lassan nem voltam magamnál. Vérnyomást nem mertem volna mérni. Semmit se mertem volna mérni.
Beszarok, ez akkora buli! Délelőtt még dolgozol Nürnbergben, este pedig már Bécsben jársz Rainhard Fendrich koncerten, ezt el se hiszem!

3/4 11-kor indultunk el Nürnbergből. Fél Európai Unió úton volt, köztük néhány eszelőssel, a jobb sávban csak kamionok. De szerettem mindenkit. A gyorsakat, a lassúakat, az arrogánsakat és a tökölősöket is. Elvégre Bécsbe mentünk. Vigyázott ránk az ég, velünk repültek az angyalaink, minden rendben volt.

A megérkezésünk a kedvenc városunkban Bécsben, mindig kis örömünnep. Ahogy beérünk az autópályán a városba, ahogy megpillantjuk a házakat, a Bécsi erdőt, Höhenstraßét… onnantól már  nyugalom van. Valahogy otthon vagyunk, biztonságban. A volt lakásunk környékén érünk be a városba, ismerős utcák, épületek, a múltunk egy darabja, hát legalább olyan érzés, mint amikor meglátom a Győr táblát…
A hotelnél hagytuk az autót és elindultunk Öffikkel (tömegközlekedés) a nagy kalandra. A délelőtti képek Nürnbergről, az irodáról, a kollégákról, mind-mind szertefoszlottak, nyomuk se volt, mindent kitöltött az élmény, a látvány: Bécs, az utcák, a Bim és végre a helyi dialektus (juhuuu) nem tudtam betelni vele.
A Stadthallében átvettük a nyeremény jegyeket, de még volt 2 óránk. Gyerünk enni!

A közelben van a Mader étterem (ajánlom: http://www.restaurantmader.com/) , ami az interneten olvasható kitűnő vélemények miatt már régóta a listánkon szerepelt, most vagy soha alapon meglátogattuk. Hát péntek este lévén tele volt. Szerencsénkre lett helyünk. Na ja, volt egy kis ültetés ide-oda, de maradjunk az előbbi mondatnál, szóval lett helyünk. A kaják olyanok, amiért érdemes magyar gyomorral Bécsbe disszidálni. E. a Herrenguláschának elfogyasztása után az érdeklődő kérdésemre csak azt válaszolta, hogy nem finom, meg nem ízletes, hanem es war ein Traum. Maga az álom. Közeledett az esti koncert Rainivel. A határtalan izgalom miatt utat követelt magának egy kettő stampli. A Maderben kifüggesztett táblák szerint nem szabad kihagyni a szenzációs Ringlotten pálinkájukat. Mi a szar az a Ringlotten? Képek is voltak róla, virágzó ringlotten-ág, de nem jutottunk tovább. A növénytani ismeretink (is) sekélyesek. A pincér az érdeklődésemre, hogy milyen is ez a Ringlotten, csak annyit mondott, hogy muszáj megpróbálnom! Igaz amióta ivott belőle, azóta kihullott és már nem nő vissza a haja, de nagyon finom, feltétlenül ajánlja. (wiener Schmä) A szó és a stamperl ízlelgetése közben döbbentem rá, hogy a Ringlotten valószínüleg a ringló lesz. Ennek örömére még egyet kértünk. (Valójában csak én, de nagyon ciki ezt leírni …)

A falatok után visszatértünk a Stadthalléba, de erre az útra nem emlékszem, az izgalom teljesen kiütött. Aztán elkezdődött a koncert, jött ő, Raini. Tele volt a nézőtér. Még most is libabőrös leszek a fantasztikus élménytől. A koncert ahogy Nürnbergben is, az Es lebe der Sport – Éljen a sport! nótával kezdődik, a kivetítőn fényképek róla, óh, te magasságos, micsoda régi képek, Raini fiatalon…  meine Fresse,  ezekre az arcaira én is emlékszem a múltból …. Sajnos egyre gyakrabban szembesülök az idő múlásával. Utána percekig vastaps, dobogás a lábakkal, eszméletlenül átjön, mennyire szeretik az emberek ezt a művészt. Ő meg csak áll a színpadon, mosolyog – ahogy csak ő tud mosolyogni – és megállapítja: Daheim ist daheim. Szóval az otthon azért mégiscsak az otthon. Igen, Bécsben ő otthon van. Bár már nem ott él, de onnan származik, ő mindig egy bécsi marad. Für Immer A Wiener … Ahogy az egyik régi számában is énekli. Örökké bécsi. (ahogy E. a párom is. Aki bármennyire is tartja magát egy Raini koncerten, legkésőbb ennél a számnál folynak a könnyei. Ez van. A zene a lélekig hatol.)

Kezdődik a koncert (a felvétel még Nürnbergben készült, de ugyanez volt a bécsin is. )

Szeretnék megmutatni egy-két snittet a két koncertjén készült felvételeimből, hogy visszaadjam mindazt, amit ez a művész ad az embereknek. A saját felvételeim nem nagy durranások tudom, de remélem átjön, mennyire szeretik őt a népek …. velem, velünk együtt!
A második icipici részlet a Schickeria c. számából való. (A helyszín ismét Nürnberg és nem Bécs. Mivel Nürnbergben az első sorban ültünk, Bécsben pedig hátrébb, ezért a nürnbergi felvételek jobban sikerültek.)

Biztosan nem sok magyart érdekel egy osztrák zenészlegenda meg a zenéje, de higgyetek nekem, őszintén kár, hogy sokan kimaradnak belőle. Mi benne annyira jó, amikor nem is magyar? Miért tudok ennyire azonosulni vele? Azért, mert hihetetlen jó zenét csinál, amikhez káprázatos szövegeket ír. És ezek a szövegek szívhez szólnak. Persze nem véletlenül találtam rá, megfertőződtem. A párom a tettes. Annyiszor hallgatta ezeket a zenéket, annyiszor mesélt róla, észre se vettem, a finom pókháló már körbeszőtt. Amikor valamelyik nótája különösen megtetszik, megpróbálom értelmezni a szövegét. Na ja…. Ilyenkor jó E. a párom a háznál, aki a szöveget számomra lefordítja és érthetővé teszi. És onnantól kezdve indul a csoda, a dal az enyémmé is vált.
Azt ugye el tudjátok képzelni milyen érzés amikor egy koncerten Presser Gábor elkezdi énekelni búgva, súgva, finoman: …elmegyek, elmegyek messze megyek… Ugye? Félelmetes! Öröm, öröm, boldogság és éneklem, éneklem. Ha ott vagy, énekled tele szívvel, hiszen érted, érzed minden rezdülését a kék asszonynak, a dallamnak, a zenének, a hangoknak. De ugyanez történik Zorán, Demjén, Piramis, Omega …. dalok hallatán, hiszen ezek a zenék is mi vagyunk maguk. Valamikor megérintettek és velünk eggyé váltak.
Namost ugyanez az osztrákoknak a Rainhard Fendrich (Wolfgang Ambros, Georg Danzer, Peter Cornelius… ). Egy nemzedék nőtt fel vele (velük) együtt, a dalaikkal. Ezek a dalok az osztrákoknak ugyanazt jelentik, mint nekünk a “ha volna két életem”.
De őszinte leszek. Hibátlanul szöveget csak magyarul éneklek. Szövegbiztos csak magyarul vagyok. Az a nyelvem, az vagyok és maradok mindig is, magyar. A német nyelvet valamilyen szinten beszélem. Mivel már hosszú évek óta német nyelvterületen élek, könnyebb is vele a dolgom. A párom német, a fiam pedig úgy beszél németül, ahogy én soha nem is fogok. Ezért néha nem is értem amit mond. (fáj leírnom, de olykor-olykor az villan be, hogy talán ufok közé kerültem …, legalábbis az nem lehet, hogy az André az én gyerekem, hiszen a gyerekemet érteném…. nagy bánatos sóhajtás). Szóval nyelvileg engem jobbról-balról megtámaszt a családom, könnyebb a dolgom, mint annak, aki mondjuk apuval érkezett Magyarországról kicsit tetszik érteni mit tetszik mondanival. Én mostanra már a sokat (de persze nem mindent) tetszik érteni kategóriában járok, amihez hála isten hozzátartozik az irodalom és a nyüansznyi finomságok értése is németül.
És ezzel a nyelvi tudással már könnyebb volt. Megérkezett az életemben egy újabb szerelem, az Austropop Rainival és a társaival.

…és végre!

Aztán a csúcs, ami már két éve is megadatott: Fendrich koncert. A kedvenc Raini-számaimat élőben hallhattam  és énekelhettem együtt a többi rajongóval. És hihetetlen módon annyira a szívemhez szól néhány dala, hogy elhomályosul tőlük a szemem. Bizonyos dalai visszarepítenek engem is a múltba, a közös múltunkba Bécsbe, Ausztriába és ugyanúgy folynak a könnyeim, mint E.-nek, nincs mit tenni. Az I am from Austria a szívemből szól. Ez az I am from Austria különben Ausztria nem hivatalos himnusza. Ezrek kezdeményezik, hogy váljon a hivatalos himnusszá. Rainhard Fendrich egy interjúban elárulta, hogy egy picit azért meglepődött ő is azon, hogy a fiatalok az ő számát kivülről tudják, az ország offizielle nationalhymnéjét meg nem. Érdemes meghallgatni ezt a számot Rainhard Fendrichhel és a közönséggel. A felvétel kb. 7 évvel ezelőtt készült. De Gänsehaut pur. (tiszta libabőr)

Egy 2000-ből származó felvételbe is érdemes belenézni, két okból. Raini még csak negyven valahány éves, állítom minden nő szerelmes volt bele. A másik ok, a színpadon álló trió, a szenzációs Austria 3. Rainhard Fendrich, Wolfgang Ambros és Georg Danzer összeállt 1997-ben egy, a hajléktalanokat segítő benefitkoncert erejéig. Egymás számait énekelték és maguk se gondolták, hogy frenetikus siker lesz belőle, márpedig az lett. Így folytatódtak az Austria 3 fellépései. Szomorú történet vetett véget a trió pályafutásának, Georg Danzer hosszan tartó rákbetegsége után, 2007-ben elhunyt.

Összesen három Raini koncerten jártam eddig, kettő Nürnbergben volt, egy Bécsben. A különbség a nürnbergi és a bécsi koncert között tapintható, más. De nem Fendrich más, hanem a közönség. A nürnbergiek is éneklik a számait, ismerik kivülről a szövegeket és tapsolnak is rendesen ovációval. De könnyek csak Bécsben hullanak. Felemelő érzés volt ott lenni a Stadthalléban és azzal a kilencezer emberrel együtt énekelni, érezni, hogy egy picit odatartozom.

De ha a különbséget egyszerűbben kéne megfogalmaznom, ezt mondanám: Az I am from Austriát Nürnbergben ülve énekled, Bécsben állva és sírva. Állva és sírva 9000 emberrel együtt.

Utoljára (hú ezt nem ígérem, lesz még Raini nálam) még egy szenzációs dala, amelyik szintén egy klasszikus, egy szerelmes dal. Talán az egyik legszebb a világon… nekem mindenképpen. Ő az, a Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk című száma. Magyarra fordítva nem cseng olyan jól, mint németül. A “Mert akkora szíved van, mint egy bánya” cím nem hiszem, hogy megríkatna bárkit is, de higgyétek el, németül klasszabbul cseng. Magyarul inkább ezt a címet adnám neki: Mert hatalmas a szíved.

És jöjjön Raini ismét. A Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk egy koncertfelvételen 2010-ből, utána pedig csak a dal sterilen, studiófelvételről. Aztán a szám szövege osztrákul és németül. Magyarul még nincs meg. Ha kell, szóljatok.

forrás: http://www.songtexte.com/songtext/rainhard-fendrich/

És még két kedvenc. Az egyik arról szól, hogy a könnyek milyen gyorsan felszáradnak (Tränen trocken schnell), milyen hamar el leszünk mindahányan felejtve. Fájdalmasan őszintén beszél Raini az elmúlásról. Brrrr. Imádom.
A másik száma az Angyalokról (Engel) szól. És gyönyörű. Ezek az angyalok az utolsó pillanatban keresztezik az utunkat, amikor már nem is számítunk rájuk.
Szeretem Rainhard Fendrichet, mit csináljak? Remélem örömet szereztem vele néhányatoknak!

PS: A bécsi útról még van mesélnivalóm…. Rainiről is. Jövök.

Raini

Rainhard Fendrich

már hosszú évekkel ezelőtt bekúszott az életembe. A 80-as években találkoztam először a zenéjével. Győrben fogtuk az osztrák tévét és valamelyik rádióadót. Meg persze a cseheket, amiből csak egy gyakran elhangzó szóra emlékszem: bibornye, de őket nem hallgattuk soha. Huszonvalahány éves korom előtt egy hangot nem beszéltem németül, így Rainit a többi osztrák énekessel együtt csak hallottam, de nem értettem. Olyan bikicsunájos módon próbáltam ismételgetni a szövegeket, de nehéz volt, fogalmam se volt hol kezdődik és végződik egy szó, egy mondat. De a zene egy picit tetszett. Aztán pont. Túlontúl nem érdekelt.
Ha nem E. lenne a párom, talán azt se tudnám már, ki is az a Rainhard Fendrich, de nem ez a helyzet. E. egy életre megfertőzött Bécs szeretetével, ami egyben az osztrák nyelvet, Ausztriát, az osztrák zenét is jelenti. Kezdtem érteni amit Raini mond, énekel. De sokszor mindig kifogott rajtam a bécsi dialektus és szükségem volt arrra, hogy a párom lefordítsa nekem, pontosabban érthetővé tegye. És áttörtem a falat. Már nemcsak értem, érzem is a dalait. És tudom, hogy miért szép a Tränen trocken schnell (a könnyek gyorsan felszáradnak) száma, és azt is, hogy miért van néha tőle bőghetnékem. Már nemcsak a magyar himnusz, Zorán, Presser, Demjén, Katona Klári hoz ki az egyensúlyból, megjelent egy másik nyelv is és vele egy csomó új élmény.

Rainhard Fendrichet előszőr 2015 júliusában láttam élőben Nürnbergben, a Serenadenhofban. Unplugged, azaz nagyzenekar nélküli fellépése volt, de végül is tök mindegy hányan álltak rajta kívül a színpadon, ez a találkozás végzetesnek bizonyult. Teljesen beleszerettem. Annak idején szerettem volna beszámolni a koncertről, de szokás szerint ismét nem maradt rá időm. A piszkozatok mappában találtam rá a teljesen félbehagyott írásomra, amit azért megmutatnék, mivel szerintem átjön rajta az a hihetetlen öröm, amit akkor éreztem:

Azt hittem nem fog menni ájulás nélkül a mai nap, nem létezik, hogy 4 órai alvás után elviseljek 8 órányi munkát, de kellemesen meglepődtem. Hihetetlen, hogy feldobottan mire vagyunk képesek! Talán még a maratont is le tudtam volni futni. Ma tánclépésben közlekedtem az irodában, kialudva biztosan nem lenne rá erőm. A tegnap esti (Rainhard Fendrich) koncerttel tele minden agysejtem, boldosághormonok cikáznak össze-vissza a lelkemben, fantasztikus volt. A koncert alatt többször volt szükség a papírzsebkendőre. Erhard, a “hivatásos” bécsi, nálam sokkal korábban feladta, már az első valahány szám után utat tört a szemében a honvágy, én azért tartottam magam. De sokáig én se bírtam. Rainhard Fendrich zenéje, a dialektusa nekünk az otthont, Bécset jelenti. Ahova visszavágyunk. Hihetetlen érzés volt Rainit itt látni Nürnbergben.
2015. július 24.

Majd azóta eltelt 2 év. Istenem, koncertje lesz Nürnbergben, nem bírom ki! Amint indult az online jegyvásárlás, már ült is E. a számítógépnél és nyomta az entert. Sikerült! Első sor! Beszarok, Rainit az első sorból fogom látni, ez több mint szép, ezt el se hiszem!
Már rutinom van, tudom hogyan néz ki nálam az este, az éjjel egy színházi előadás, vagy koncert után. Az élmény még hosszú órákon keresztül elkisér. Túlontúl feldobott vagyok ahhoz, hogy aludni tudjak, de ki a fene gondol bármiféle alvásra, amikor az átélt élményt újravesszük. És az milyen nagy volt, amikor ….. jaj, az nagyon tetszett…. azt láttad amikor? ….. és csak állunk a konyhában, támasztjuk a pultot és csillogó szemekkel ismételjük meg ismét ugyanazt, egyszerűen nem akarjuk, hogy a varázs véget érjen. (izé, főleg én …) Nem lehet még vége ennek a napnak! És a másnap már nem olyan olajozott …. az éveim múlásával egyre keményebb. Mindezek ismeretében ezért kizárólag pénteken, vagy szombaton járunk színházba, koncertre. Mivel Raini 2017. februári koncertje szerda estére esett, már időben egy nap szabadságot kértem csütörtökre, másképp ez már nem megy. Ki akartam élvezni az egészet úgy, hogy nem esek össze másnap az irodában.

A koncert

Csak annyit mondok, a pali egy fenomén. Azt tudtuk régóta, hogy Raini egy “entertainer“, egy olyan művész, aki zenél, énekel, szöveget ír, tv-showt vezetett, szenzációs beszélőkével, gyönyörű hanggal, mindamellet hihetetlen egyszerűséggel és földönjárással. Raini a teljes normalitás, Raini mi vagyunk magunk. Vele lehetséges azonosulni, ő arról énekel, ami velünk is megtörtént, arról ahogy mi is gondolkodunk és vele együtt látjuk a világot. Az idei nürnbergi koncertjén olyat kaptam tőle, ami megfizethetetlen. Egy katarzist. Egy felejthetetlen estét. A régi és az új dalai, a kiállása a normalitás,emberségesség mellett. Raini egyértelműen állást foglal Trump, a rassziszmus ellen. Az emberiesség az egyetlen érték, ahogy ezt már réges-régen, a Brüder (testvérek) c. számában is megénekelte. (érdemes utánanézni, itt a szövege: http://fendrich.at/musik/texte/b/brueder/ )
Tudom, hogy nem túl jók a fotóim, de szeretném egy picit visszaadni a színpadképet, a fényeket, a zenekarát és őt.

Rainhard Fendrich Nürnbergben 2017.február 15.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Odafelé is az ő zenéjét hallgattuk az autóban. Ráhangolódtunk.

Rainiről és a zenéjéről

1955-ben született Bécsben. Az érettségi után megszakította a jogi tanulmányait, dolgozni ment, hogy a színiiskoláját és az énekóráit finanszírozni tudja. Bár inkább hagynám az életrajzát, mivel ennél a néhány suta mondatnál sokkal több és érdekesebb. A zenei pályánál maradnék. Az első igazi áttörés 1981-ben sikerült neki Ausztriában a Strada del sole című számával. Németországot csak 1988-ban vette be a Macho Macho-val. Rainhard Fendrich bécsi dialektusban (jöööö) énekel, amit egy igazi porosz kizárt, hogy értene. A bajoroknál még értik, bár az igazi bécsi szlenghez eléggé jártasnak kell lenned a császárvárosban, de azért a bajorok a lényeget értik. Raini az elmúlt 10 évben a második házaságában élt. A felesége egy született berlini színész-énekes volt. Tavaly novemberben váltak el. Raini nehéz eset a nőknek, ő művész, aki néha napokig nem szól semmit, néha elutazik egyedül. Ő más. Előbb írtam, ő művész. Ennek tudatában minden érthető. Ennek a berlini és egyáltalán németországi tartózkodásnak “köszönhetően”, nekünk is feltűnt az elmúlt évek néhány Raini-nótájának kiejtésbeli elirodalminémesedése, mit mondjak, nem annyira tetszett. Raini egyre inkább közérthetőbbé vált a német nyelvterületen, amivel nekem pont a gyönyörű wienerische hiányzott. Miért kell neked belesimulnod a nagy dojcse világba? Pont ő, aki nekünk egyet jelent Béccsel, nehogy már Piefkelandba járjon, hiszen nem ott a helye. Hogy érthetik meg egymást egy berlini nővel, jézusom? Hát ilyeneket gondoltam …. mennyire nem vagyok rugalmas, igaz?

Tudjátok mi a legszarabb? Hogy nem tudom a családom otthoni részével megosztani ezt a hatalmas élményt. Hiába mondom az anyunak, hogy ki ő. Az anyu nem tudja, nem ismeri. Azt mondja, hogy szerinte még soha nem hallotta. És így van vele szerintem az egész Magyarország. Annak ellenére, hogy közel van, hogy elvileg hallottuk mindahányan Győr megyében, nem mindenki figyelt oda rá. Tudom, hogy a német nyelv nekünk nem szép. Tudom azt is, hogy az osztrákok se ismerik a magyar zenét, mert a magyar nyelvre ők se kíváncsiak. Fájni fog, de leírom. A mi, gyönyörű anyanyelvünk nagy valószínűséggel csak nekünk az. A külföldinek kicsit mekegés. (A párom a magyarországi tartózkodása elején semmi mást nem hallott ki a magyar nyelvből, mint “heckmeck“. Úgy meséli, hogy ő ennyi e-t még életében nem hallott.) Jobbik esetben töröknek tűnik. De szépnek soha. És ennyi az ok. Nem vagyunk kíváncsiak a másik zenéjére, mert randa a nyelve és úgyse értjük. Milyen kár értünk, értük.
De nehogy azt higgyétek, hogy errefelé más a helyzet! Lényegesen többen ismerik például Fendrichet, mint otthon, de itt se mindenki. Az idősebb korosztálynak (persze migrációs háttér nélkül) ez itt nem is lehet kérdés. Szövegbiztosak a számoknál. És szeretik őt. Ahogy ez bebizonyosodott itt Nürnbergben is. 2 éve még viccelődtünk azon, hogy Fendrich már csak ilyen kisebb Serenadenhof félékben tud fellépni, lehet, hogy azok az idők, amikor egy Meistersingerhallét, vagy Arenát meg tudott tölteni már elmúltak. A rossebeket! Az idei koncertje a nürnbergi Arénában teljesen teltházas volt! És nemcsak itt. Berlinben, Frankfurtban …. több ezren voltak rá kíváncsiak. Pedig mégegyszer mondom, ő osztrák. És már 60 éves lett. De ezek szerint még mindig minőség. Az. Láttam.

Szóval 60 éves lett. Az alkalomból egy riport készült vele, amit érdemes megnézni, nagyon visszajön és felismerhető benne mindaz, ami Rainhard Fendrich maga és a művészete. Részletek hallhatóak a nótáiból is.

Igaz, a koncertjein eddig nem játszotta, de nekem akkor is ez az (egyik) kedvenc számom tőle. Az Engel (angyal), aki a legutolsó pillanatban érkezik hozzád …amikor már nem is számítasz rá. Ő jön. Keresztezi az utad.
Den Himmel suche ich, die Hölle kenne ich …..a menyországot keresem, a poklot ismerem ….Ohhh, imádom.

És a zene, amit még zsebkendő nélkül nem volt szerencsém lájf meghallgatni, Raini egyik kultszáma.  A Weus´d a Herz hast wia a Bergwerk, magyarul talán : mert mint egy bánya, akkora a szíved

szerintem lefordítom. Jövő héten nekifutok.

Még rengeteg youtubos videót belinkelhetnék ide, de felesleges, mert nélkülem is megtaláljátok a számait. Szerettem volna felhívni a figyelmet rá, talán valaki most fedezi fel magának, bár tudom, hogy nem igazán kell neki a reklám. Sok magyar (főleg az Ausztriában élők) ismerik jól, tudják, értik mitől vagyok ennyire a hetedik menyországban.

A nürnbergi koncert magával ragadó volt, de egyszercsak az is végetért. Hazafelé végig a koncert volt a téma az autóban. És hogy a Raini egyre jobb, egyre nemesebb. Látszik a kora, de ez a kor nem változtatott semmit se a minőségen, sőt! De jók a régi számai is, az újak is, hú de jó lenne ismét egy koncertjét megnézni, jaj de fasza lenne! Ezen álmodoztunk.
E-nek eszébe jutott és nevetve mesélte, hogy ő is résztvett a Rainhard Fendrich facebookos oldalán zajló Valentin-napi játékon, aminek az volt a lényege, hogy be kellett írni az egyik száma címét (“Nimm dir ein Herz”, hozz magaddal egy szívet) és egy koncertjének a dátumát a hozzá tartozó városnévvel, ahova jegyet szeretnénk nyerni. Vigyorogva mesélte, hogy feküdt a szófán, megnézte az oldalt és csak hülyülésből, az esélytelenek nyugalmával beírta: 2017.február 17. Bécs Stadthalle
Másnap 8:56 perckor érkezett az üzenet. Nyertünk két jegyet egy nappal későbbre a bécsi Stadhalléba, Rainhard Fendrich koncertjére.
Úristen, most mit csináljunk?

Folytatom.

 

Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Gene Chandler

Reggel van, szigorú, pontos tervvel felépített reggel, percre pontosan kiszámolva, ki mikor megy a fürdőbe, mikor ül le reggelizni. Ha három ember egyszerre kell, hogy elhagyja a lakást, másképpen nem is megy. (Gyakran pici késéssel persze, mivel ha megfut a kezemben a szemceruza, újra lehet kezdeni a műveletet.)  Egy ilyen szigorú ritmusú reggelen egyszer csak meghallod azt a számot, amit még életedben nem hallottál és megbabonáz, nem tudsz továbblépni. Élvezed. 

De menni kell tovább, a nürnbergi közlekedési vállalat magasról tesz a kedves utazók individuális igényeire. A metró nem vár.

Csak egy rövid kérdésre van lehetőség E.-nek (a páromnak) címezve: “Ismered?” De felesleges a kérdés, hiszen már javában brummogja “djuk djuk djuk…”. Szememben a kérdés: “miért nem mutattad meg ezt nekem eddig?!” De persze ez is hülyeség. Honnan tudta volna, hogy még soha nem is hallottam?

A zene persze kitart a fejemben egész nap. Este a munka után ez az első, kikeresem a rádió oldalán. Ott van! Ő lesz az, a 6 óra 53 perces, Gene Chandler.

img_7896

Már most mondom, csak azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan imádják az 50-es, 60-as évek zenéjét, de nekik szerintem nagyon.

Szíves ajánlásommal: Gene Chandler: Duke of Earl 

St. Márton napja – farsang kezdete

Elfte, Elfte, Elf Uhr. 11. hó 11-e,  11 óra. Kezdődik a farsang. És ez a nap Márton napja. De az egészből engem csak a képen látható madár érdekel… ja és a párolt káposzta.
Előrelátóan már 1 héttel korábban foglaltuk asztalt és megrendeltük a két (negyed) szárnyast. Itt jellemzően csak 2 napig lehet ilyen finomságokat falatozni, Bécsben sokkal jobb volt, ott már szeptemberben elkezdődött a “Gansl” szezon.

Azt mondják, aki Márton napon nem eszik libát, az egész évben szegény  marad. Hát nem tudom, tavaly is ettünk ludacskát, aztán valahogy mégsem úgy alakult minden ahogy azt az ember egy ekkora madártól elvárná ……. 🙂

 

Ha nem megy, minek erőltetni?

Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.

Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép,  nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen “szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. “Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.

A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.

Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?

faber-castell
Roland von Faber-Castell, Anton-Wolfgang von Faber-Castell, Katharina Sprecher von Bernegg

Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.

Winzerhof
Winzerhof étterem – Gerasmühle

Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.

De jó lenne egy laptop.

A Happurger tó titka

Hát most tényleg nem tudom, lehet, ezt a titkot hagyni kéne a francba, ez a titok nem olyan klassz, mint a Lochness-i, de mindegy, ha már elkezdtem, befejezem.

Szombat lévén két lehetőségem van. Vagy maradunk otthon és akkor nem úszom meg, mivel magam is belátom, ráfér már a lakásra a takarítás és megy a sikamika egész nap (amivel a szombat el is van cseszve úgy ahogy van!), vagy kitalálunk valamit és elmegyünk kirándulni. Ezek az opciók. Szerintetek ki az a hülye, aki otthon marad? A por ráér, megvár. A jóidő viszont mulandó. Tegnap mentünk. (juhuuu!! és itt egy nevető smiley)

Először is kicsi földrajz. Nürnbergtől nem messze két “Svájc” is van. A Hersbrucki és a Frank. Mindkettő gyönyörű. Hegyek (khmmm, na ja, inkább mint a Bakony, kevésbé a Kékestető), völgyek, sziklák, vízek és mindezek fantasztikusan gyönyörű egyvelege. A látvány maga orvosság.

Tegnap a Hersbrucki Svájc volt a tervünk. (itt Hersbrucker Schweiz a neve.) Kora délután elindultunk a központja, Hersbruck felé. A cél a Hersbruck közeli kisváros, Happurg volt, annak kirándulásra kiválóan alkalmas tavának környéke.

Az érkezésünk után egyből bementünk a parti Seeterrassen étterembe (weboldal: www.seeterrassen.com) ahol ez a fantasztikus kilátás fogadott minket. Már jó volt a szombatom.

img_6567

tura

Reméltük, hogy az esőbe fordulni kívánó felhők megkegyelmeznek nekünk és engedik, a 3,5 kilóméteres sétánkat a tó körül. A kirándulókra több lehetőség is vár, mi az alaptúrát választottuk (Stausee Rundweg), a tavat körbevevő sétányon. Létezik ennél rövidebb, illetve ennél hosszabb túra is. A Stausee különben tározótót jelent, tehát nem természetesen keletkezett tóról van szó, hanem egy mesterségesről.

A tavat körbesétáltuk, valóban 3,5 km a táv és egy tempós sétával sikerült is egy órán belül teljesítenünk. Tüdő, szív, lélek felfrissül a túra alatt, a szemnek is örömet jelent a látvány. De van valami, ami első perctől kezdve befészkelte magát a gondolataim közé, ami végig nem hagyott nyugodni. Erről a valamiről egy újonnan vásárolt könyvben olvastunk, talál jobb lett volna nem tudni. Egy koncentrációs tábor volt a környéken a második világháború idején, a tó körül csak egy tábla jelzi,  ….. másról nem írnak, pontosabban nem részletezik.

img_6597

A tábla megemlíti a kb. 4000 halálos áldozatot, akik 1945-ben nem élték túl a koncentrációs tábort, a bányában, a doggerüzemben végzett iszonyatos munkát, a napi kétszer 5 km-es sétát a munkahelyükről vissza a táborba, valamint az embertelen körülményeket. ’45 januárjában éjjel és nappal működött a krematórium, iszonyatos szag terjengett a környéken. A lefotózott táblán csak ennyi áll.
titel-hersbrucker-schweizDe Anna és Martin Schwarm “Hersbrucker Schweiz” könyvében ennélbuch2 több… Ők írnak a táborhoz tartozó krematóriumról, aminek maradványai a mostani Happurger tó alatt fekszenek a mélyben. Abban a tóban, amiben nyáron emberek úsznak, vitorláznak …. valószínű, hogy soknak elmenne a kedve belemenni abba a vízbe, ami a mélyén ilyen iszonyatos terhet rejt. Ezeket a gondolatokat nem bírtam elűzni a fejemből. 4000 ember sorsa pecsételődött meg és ért véget a környéken, talán mindannyian ebben krematóriumban váltak meg a testüktől …. túl sok szomorúságot, tragédiát láthattak a környéken álló régi fák…. úristen, mi lehet ott a tó alján? Ha mindezt nem tudtam volna, talán jobb lett volna. Maradéktalanul ujjonganék, hiszen tényleg gyönyörű a tó környéke. De azt hiszem nem fogunk nyáron oda úszni menni. A könyvbe ismét belenéztünk, hát igen, úszásra “inkább” a Happurger tó melletti Baggersee-t (bányató) ajánlják, érthető.

 Kicsit körülnéztünk az interneten is. Sajnos találtunk is néhány írásos anyagot. A Süddeutsche Zeitung egyik számából:

“Bis zu 9000 Häftlinge waren in Hersbruck untergebracht, dabei bestand das Lager nicht einmal ein Jahr. Etwa die Hälfte starb, weil die Arbeit hart und die Versorgung schlecht war. Das eigens gebaute Krematorium, das heute am Grund des Happurger Stausees liegt, reichte bald nicht mehr aus, also wurden die Leichen auf Scheiterhaufen in den umliegenden Wäldern verbrannt.”

magyarul: közel 9000 ember volt a Hersbruck-i tábor foglya, pedig a tábor még egy éve sem állt. Körülbelül a fele halt meg a fogvatartottaknak a kemény munka és a rossz ellátás miatt. A tábor saját krematóriuma, ami manapság a Happurgi víztározó alján fekszik, nem bírta a tempót, ezért az elhunytak holttestei a környékbeli erdőkben rakott máglyákon lettek elégetve.

A teljes cikk, amiből az is kiderül, hogy nagyon sok magyar zsidó lelte ebben a koncentrációs táborban a halálát, itt olvasható: http://www.sueddeutsche.de/bayern/hersbruck-dem-vergessen-entreissen-1.2739063

Most próbáljátok mindezt elfeledni és csak a képeket megnézni, a tájban gyönyörködni!

Ugye, hogy nem lehet?

Nyaraltunk (végre!)

és most nem írom, hogy mert megérdemlem, meg ez kijár mindenkinek az éves munka után, meg azt se írom, hogy ez teljesen normális, mivel tudom, hogy ez már régóta nem normális. Németországban sem. (egy cikk arról, hogy milliónyi német gyereknek, fiatalnak sem adatik meg a nyaralás)  Szeretném megnyugtatni a háborgó lelkeket, tudjátok, éveken keresztül nem voltam én se nyaralni. Vagy azért, mert nem volt munkám, vagy azért, mert éppen lett munkám. De főleg az előzőből fakadóan. Volt, hogy a munkaügyi hivatal által szponzorált hónapokig tartó tanfolyás (és oda el kell menned, nincs kecmec) tette lehetetlenné a pár, idegenben töltött napról szóló tervemet (ami szintén végtelenül egyszerűre volt szabva). És számomra nem maradt más, mint integetni a családomnak, akik egy-két napra elutaztak. “Amikor elindul a vonat” búbánata. Állok a peronon, vagy integetek az erkélyről az autó után és marad a szar érzés. Valahol szörnyű. És tudom pontosan, hogy megint kimaradok valami jóból.
Az egyik legemlékezetesebb (értsd: legszarabb) szitú azon az amúgy is szomorú napon történt, amikor a gyerekem befejezte az általános iskolát. A nap szomorkás volt, kicsit sírós, lezárult valami, könnyes volt a kisfiam szeme is. Én meg bőgtem mint az eszelős, nem nekem valóak a búcsúzások. Gyerekem a házunk mögött beszélgetett néhány, mostantól már volt osztálytárssal, én nézegettem őket bánatosan az ablakból, amikor feltűnt két anyuka. Már nem volt időm elugrani az ablakból, pedig éreztem mi következik. Szóltak hozzám, kicsit trallaláztunk, de kár, hogy vége a sulinak, stb., amikor az egyik nekem szegezte a kérdést, pont azt a kérdést amitől nagyon fostam: “Hova mentek nyaralni?”
Na ebből gyere ki elegánsan az egész ház hallatára! Beleizzadtam. Nagyon lazára fogtam, áh, nekem továbbképzésem van, nagy nyaralásra ezért nincs időm (ha-ha-ha, mintha csak az időn múlt volna), majd talán elmegyünk pár napra valahová, de nincs semmi konkrét terv … istenem, bizony folyt a wasser a hajam tövétől lefelé, nagyon ciki volt. Ők bólogattak (szerintem elhitték), de az udvariasság ugye azt diktálta, hogy visszakérdezzek. Ti mentek valahová?
A választ nem igazán akartam hallani, de jött. Mallorca. Bist du deppert. (ezt most csak úgy wienerischül megszokásból, mert ezt nagyon gyakran mondom) Szomorú smiley. Nem a Mallorca rúgott ágyékon, hanem a köztünk levő különbség. Fényévekre voltam ezektől a financiális lehetőségektől. Szar volt.

Nem szívesen, de bevallom azt is, hogy évek múltak el anélkül, hogy hazautazhattam volna. Egyszerűen nem volt benne a büdzsében. Asszem’ érthető voltam.  Rengeteg elegáns kifejezés akad még a nem volt rá pénzemre … de inkább nem ragoznám tovább.
Tudom tehát milyenek a sovány évek, amikor nem a nyaralás a legfőbb probléma. Bízom benne, hogy elfelejthetem. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelt volna korábban a személyes problémám, hogy évekig, de tényleg évekig nem volt lehetőségem semmire se, de nem is baj, így van rendjén. Nem szabad hagyni, hogy mások a személyes problémáikkal lehúzzanak a padlóra.
Mivel a sötét felhők (végre!!) elhúztak a fejünk fölül, végre megtapasztalhattam sok szépet és jót, amikről muszáj lesz írnom. És lelkiismeretfurdalás nélkül.
A szociális érzékenységem természetesen továbbra is jelen van, szeretnék erőt, hitet tölteni azokba, akik ugyannak a nihilnek a partján sétálnak, ahol az én sátram állt. Szívesen segítenék a hogyan bírjuk ki mindezt a kilátástalanságot józan ésszel kérdést feltevőknek. Nyugodtan írjatok nekem. Próbálok segíteni.

Szóval idén kinézett nekünk egy nyaralás. (végre nem Bécsben, de kuss, nehogy eláruljatok apusnak!) amit különösebben nem terveztünk. Persze, hogy nem, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz nyaralás. Későn is kezdtünk el vele foglalkozni, de még ötletünk se volt. Minimális érdeklődést váltott ki a téma nálunk, inkább tudtuk azt, hogy hova nem kívánunk menni. Én határozottan aggitáltam a nem vagyok hajlandó Bécsbe menni mellett. Aztán megembereltük magunkat. A cél kiválasztásánál két fontos szempont volt: Autóval el lehessen érni, mivel nem repülünk, illetve legyen tengerpart. A választásunk Abbáziára (Opatijára) esett Horvátországban. Abból amit a neten találtunk róla láttuk, hogy kellemes kis hely, reméltük, hogy nem ér minket csalódás. Arról a csodáról ami ránk várt, a legcsekélyebb fogalmunk se volt. Beleszerettünk. Abbázia a miénk lett. A gyönyörű tengerével, szikláival, monarchiás épületeivel, a történelmével, éttermeivel, bárjaival, pálmafáival és kóbor macskáival együtt a mienk. Nehéz volt otthagyni. Már le is foglaltuk a szobáinkat jövő nyárra. Visszamegyünk. Abbáziát látnunk kell ismét. Szívből ajánlom. De Bécs is szép. Vigyorgó smiley.

Amikor elindultunk Nürnbergből, megdobbant a szívem. A rádió a kedvenc számomat játszotta. Stand by me. Jujjj, a világ legjobb nótája! Ez jó omen. Boldogság-hormonok  indulááááás!
start

folyt. köv …

A probléma megoldódott

(Segítek, mivel már régóta nem tudtam befejezni az előző történetet, szóval a melyik meccset nézzük az EB-n problémáról van, pontosabban volt szó.)
Az első akkor, amikor kiestek az osztrákok. Őket már nem látjuk játszani. A bánat kiült apus arcára, a nappali kezdett megtelni sóhajokkal, szomorúsággal, de nem sokáig. A szenzációsan játszó magyar válogatott olyannyira magával ragadta a páromat, hogy őszintén tudott örülni a meccsnek, a góloknak, a képeknek, a magyar szurkolók örömének, a ria-ria-Hungária rigmusoknak, és persze szokás szerint megint gyorsabb volt, kiszúrta a győri zászlót a tömegben.

A belga-magyar meccs kapcsán ismét bizonyított a magyarszeretetéből, megint ő volt a jobb. Jobb magyar szurkoló mint én. Szégyenszemre elkullogtam az 1:0 után, nem bírtam a vereséget, rettenetesen zavart. Dühös voltam, csalódott. Olyan jó lett volna….. ah! Az első félidő után úgy döntöttem ebből elég volt, nem érdekel, nem nézem tovább. Ezt én nem bírom végignézni, az nem lehet, hogy ennyi volt, még nem érhet véget ez a varázslatos mese! Ő bezzeg nem adta fel. Nézte tovább. Ezért szóltam neki:

– Kapcsold ki légyszi a tévét!
– De miért?
– Mert elég volt ennyi! Nem látod? Veszítünk, kész! Ki a rossebb akarja ezt továbbnézni?!
– Dehogy veszítetek, ne viccelj, 1 gólos vezetésnél még semmi nem dőlt el!
– Azt mondod? Hááát … talán…

De rendes volt, kikapcsolta a tévét. Aztán csak lestem ijedten, mivel vitte magával a tabletet az ágyba, azon nézte tovább a meccset. Szörnyű volt. Aludni akartam és nem gondolni a meccsre, de a villodzó fényekkel, a kommentátorral és a harmincezer üvöltő szurkolóval egy ágyban ez nem lehetséges. A “huuuu micsoda helyzet volt”, “ekkora lövés”, “nem lehet igaz, ez is csak kapufa” mondatai után mindig ideges lettem, forgolódtam és még szép, hogy oda-oda pislogtam a kijelzőre. A párom nem adta fel.
-Közel álltok a kiegyenlítéshez, nagyon jól játszanak a fiúk! (Figyelitek az “álltok” ragozásának diszkrét Abstandját? Bármennyire is magyarosch az aggodalma értünk, ő akkor is német.)

Aztán pittyegett a mobiltelefonja azon a mély, pár tadamból álló ijesztő módján. Neeeeeee, nem akarom tudni! – ültem fel hirtelen és kiáltottam kétségbeesetten, mert sejtettem mi következik. Azon a rohadt telefonon sokkal gyorsabban érkeznek a meccsekkel kapcsolatos eredmények, a tabletes/mobiltelefonos meccsnézés jó pár másodperccel, vagy akár 1-2 perccel is le van maradva. Tudtam, hogy valami rossz történik, éreztem.
Hát bejött. A párom rápillantott a mobiljára és szomorú lett: “Scheiße, Tor für Belgien.” Ezen már berágtam nagyon. 2:0 a belgáknak, na ebből elég volt.
– Legyen vége, kapcsold ki légyszi ezt a szart, a mobilt is, nem akarom tudni mi lesz a vége! Aludni akarok!
A párom az ilyen finom rezdüléseimre, föleg ha kihallja a számára még mindig idegen nyelvből – közel 18 év után is az! – , a magyarból az elmosódott bammeg-et, tudja, fele se tréfa. Szó nélkül átadta nekem a kütyüt, tegyek ahogy jónak látom.
Az elnémított, de ki nem kapcsolt tabletem landolt a nappaliban. Gondoljátok, hogy aludtam? A fenéket! Feszülten figyeltem, nyitott szemmel vártam mikor tölti be hirtelen fény a nappalit, ami azt jelenti, hogy bekapcsolta magát a kütyü, a meccsel kapcsolatosan érkezett értesítés. És megérkezett a ragyogás! Kalapált a szívem, vérnyomást nem mértem volna szívesen. Juj, lehet, hogy 2:1 lett az állás, már csak egy gól kell és döntetlen, jaj istenem….. Alszol? Dehogy!
Nem bírtam tovább, kinyargaltam a tabletthez és remegő kezekkel néztem meg az értesítéseket, adja az ég,…. de nem. Hogy az a … , a belgák rúgtak még egy gólt, 3:0 volt az állás. Keserű ízt éreztem a torkomban, utáltam az egész világot, beleértve az elégedett németeket és mindenkit (kollégákat is, de pszt)  akikkel holnap beszélnem kell itt a meccsről. A tabletet éppen tettem vissza az asztalra, amikor megérkezett a következő értesítés, a tőr a szívbe, a belgák négy nullra vezettek. Gyászmunka várt rám. Az alvás nem ment sokáig.
Nagyobb volt bennem a csalódás mint az elégedettség, amit így utólag nagyon bánok, hiszen egy szenzációs csapatot láttam, küzdő, akaró és végre, igazi jó focit játszó srácokat!

Már nem érdekel a belga meccs, elmúlt. Képeket nézegetek – és piszkosul örülök! – amik a szurkolókat mutatják Franciaországban, magyarországi városokban. És érzem, átérzem a lelkesedésüket, a büszkeségüket, a lendületüket, hiszen végre, végre, ennyi hosszú év után végre megtörtént, van magyar foci!
Szívből köszönöm a magyar focicsapatnak, a stábnak és annak a rengeteg honfitársamnak az élményt, a szívmelengető képeket!

SpielerfrauAztán relatív könnyű helyzetbe kerültünk, nem volt vita melyik meccset nézzük, mivel nekünk már csak a német csapat maradt. Akik aztán jól kikaptak. Blőd véget ért az egész, oda lett a mámor. (a francia-portugál döntőt már meg se néztem, annyira mérges voltam a német csapatra, nem érdekelt a vége, uninteressant)
Ennyi volt az EB, lassan visszatért nálunk is minden a régi kerékvágásba, végre újra utálhattuk a Nationalelfben játszó bayern münchenes játékosokat. Ez különben tényleg poénos Németországban, ugyanis sokan ki nem állhatják a Bayernt, de abban a pillanatban, hogy az amúgy utált játékosok a nemzeti színekben játszanak, abban a percben a nép imádott gyermekeivé válnak. Egy közülünk. (bár a “nézd meg ezt a falábut, hogy mellérúgta a labdát, tipikus Bayern-Sau” mondatok azért a fruszt miatt néha-néha kicsúsznak még a legműveltebbek szájából is.)

Tudom, hogy sok embert nem érdekel a foci, én se voltam más. Majd 40 éves koromig szó szerint leszartam a témát, a hideg rázott, ha fociról volt szó. A világ legprimitívebb dolgának tulajdonítottam, a klasszikus érveléssel, a “ki a fenét érdekel egy ilyen baromság, 22 ember nyargalászik egy labda után” … szóval tudom, hogy nem várható el mindenkitől, hogy ezt a szerelmet átérezze, ezért őket békén is hagynám. A többiekhez szólók, akiknek jelent valamit a foci és akiknek hozzám hasonlóan sokat jelentett ez az EB: Magyarok! Létezünk!