Karácsony volt

Ó az a karácsony! Az előkészületei nálunk is hasonlóak, mint a mesékben (khmm) … Jó, talán egy icipit más, de fő vonalaiban tényleg emlékeztet rá. Azonos annyiban, hogy várjuk. Talán.

Létezett Bajorországban egy kifejezés a csendes, készülődős adventi, karácsonyi időszakra, ez volt a “stade Zeit”. Nyugalmat, befeléfordulást jelentett. Ebben a téli időszakban kevesebb teendője akadt az embereknek, a hideg miatt a házban maradva átadhatták magukat ennek a stade Zeitnek. Jó lehetett mormogom és némi irigységgel olvasom róla a cikket. De mi már egy jóléti társadalomban élünk, nem a természet szabja meg a lehetőségeinket, mi diktálunk. Aha. Viszont a jelenkori konzumterroros advent nem szól másról, csak a lehetőleg megfelelően kiválasztott ajándékokról. Nesze neked stade Zeit! Feláldozzuk magunkat nem kevés pénzzel és idővel ennek a modern adventnek az oltárán, bár hajtogatjuk, hogy nem kell nekünk semmi, nem kell ajándék, de őszintén, ebbe bele se merünk gondolni. Ezt nem lehet megtenni, legalább egy icipici meglepetés kell ….. de mi legyen az? És megy a golyózás, érkeznek a bombák a rádióból, újságokból, mindenhonnan. Karácsonyi ajánlatunk. Még olcsóbb! Lepje meg szeretteit minőségi termékeinkkel, parfümeinkkel, tollainkkal, vegyen új autót …. és nem tudok kibújni a pszichológiai hatás alól. Márpedig ajándék kell. Nem lehetek annyira looser, hogy ne tudjak megfelelő meglepetést találni a másik embernek, hát ott volt rá egy egész év! Konzumterrornak behódolok (micsinájjak, a marketing régóta egy tudomány, ami a finom, pszichére ható módszereivel legyőz mindenkit) és kezdem gyártani a listát, próbálom emberek helyébe képzelni magam, ki minek örülhetne a legjobban, de nix. A máskor olyan klasszul működő fantáziám is besokal, cserbenhagy. Cserben, mert a tudatalattim tudja, hogy mennyire utálom ezt az egészet. Lázas állapotba kerülök, mivel egyre nagyobb a pánik. Melegem van, kiver a víz, érzem ahogy fogy az időm, ezüstvasárnap, aranyvasárnap, ez nem lehet igaz! Ráadásnak ott a karácsonyi menü problémája is. Szeretnék fantasztikus falatokat, csodás tálalást, de tudom nagyon jól, hogy nem vagyok egy konyhatündér, teljesen felesleges olyan ételekkel próbálkoznom, amiket eddig csak étteremben ettem. Nincsenek ajándékok, nulla ötlet a kajára…. és innentől már nem válogatom meg a szavakat. Tehetetlen dühöt érzek, kimondhatatlan elkeseredett dühöt, már káromkodom is. Leírni nem fogom őket, de a tökömbe az egész szar karácsonnyal még a finomak közé tartozik. A rádióból egész nap ömlenek a dzsingel bellek, tényleg meg lehet utálni. (Annak, aki az egész karácsonyozást stresszként éli meg biztosan. A többieknek ez fel se tűnik.) És figyelem, mindezt az angyalkaruhás, angyalkahajas, angyalkásos mézesmázos, de egyben rohadt drága ünnepet úgy kéne összehozni, hogy minden nap dolgozol (este 6 előtt nem érsz haza), beleértve december 23-at is! Értitek, december 23-án még dolgozol és másnap (!!!) készen kellene lenni mindennel! Készen a Négy Nagy Brrrrr-vel! Takarítással (brrr), főzéssel (brrr), ajándék csomagolással (brrr), fadíszítéssel (brrr). Neeem, nem én aggatom a gömböket a fára (apropó, a rohadék fa, tudjátok mennyibe kerül?!) , de az irányításban részt kell vennem, (anyuuuu, gyere máááár) különben a családom férfi tagjai ismét elfelejtik az égőket, vagy megint a kurva ronda díszeket veszik csak ki a dobozból és ráteszik a gömböket az ülőgarnitúrára, nem terítenek alájuk újságpépört, aminek eredményeképpen legalább két napig vakarásszuk majd a seggünket, mert a díszekről leváló csillogó reszelék öléggé tud viszketni.
A legvégén jön szegény fára a lametta (német szokás, nekem még most se tetszik, de ezen ennyi év után nem fogunk már hajbakapni. Főleg azért nem, mert nincs alternatíva. Hogy néz ki? Googlizzatok utána: Lametta )

A takarítással kapcsolatosan. Persze, hogy nem hagyom az utolsó napra az egészet. Csak a 90%-át. Mutass nekem egy olyan lakást, amiben egy család él és ami egy nagytakarítás után még napokon keresztül tiszta marad. Ha-ha-ha! A lakásunkban olyan eszméletlen gyorsan ismét összegyűlik a por (én még ilyet tényleg nem tapasztaltam korábban), jó lenne megmutatni fizikusoknak, kiváncsi lennék a véleményükre. A csillogóra kisuvickolt fürdőszobánk ajtaját elégedett mosollyal csukom be, de a mosoly fél óra múlva így, vagy úgy, de úgyis lehervad. A por (ha összelapátolom a kezemmel, kék színű valamit ad ki, talán egy korábbi padlószőnyeg lehetett, amit meggyilkoltak és most visszajár kísérteni, de tényleg nem tudom elképzelni honnan jön ez a rengeteg) ismét megjelent, vagy valamelyik fiú kezet mosott, aminek nyomai a tükrön, csapon, mosdókagylón, padlón mindenhol láthatóak …. @%!’# (káromkodás volt)
A menüt kitaláltuk együtt. Nem nehéz, nem bonyolult.
Bizony. Elméletben. Egy novemberi este a kedvenc steak-éttermünkben üldögélve a finom filesteakos, fóliaburgonyás vacsoránkat követő pár felturbózottan boldog és elégedett percben minden olyan szépnek és egyszerűnek tűnt. Hát persze, hogy nem lesz semmi gond, pitty-putty kirántjuk azt a halat ez lesz a falat karácsonykor és boldogok voltunk.
Aztán közelített ez a karácsony. Kéne a hal. Hogy az az…. nekem kell azt a k….va halat kirántanom. De milyen hal legyen? Mit tudom én! Pontyot nem lehet ilyen patkó formában kapni, meg kell vennünk az egész dögöt. Felejtsd el. Akkor milyen hal legyen? Keine Ahnung, valamilyen tengeri. Van nevük is? Van.
Megölöm azt, aki karácsonykor bezárja az éttermeket.
Nem fogom kibírni, jön rám a hiszti. Bőgni tudnék, aztán jön a dühroham. Lecsap. A környezetemben mindenki kap belőle. A kurva hal is.
Miért nem tudok normálisan, higgadtan, szépen lezavarni egy karácsony estét? Miért nem tudom dühroham nélkül bepanírozni és kirántani azt a rohadék halat? A hal pedig miért nem tud normálisan viselkedni és nem összevissza fröcsögni az olajban?
Miért csinálom mindezt? Tizenvalahány éve gyülölöm a karácsonyi mizériát, miért gondolom, hogy idén majd varázsütésre elmúlik? Nem a hal hülye. Hanem mi, hogy még mindig nem hagytunk fel ezzel az egésszel. Persze most agykontrollosan: töröl-töröl. Mi nem vagyunk hülyék, csak tapintatosak, mivel anyóspajti 24-én nálunk szokta tölteni a karácsonyt, nem lehet vele kiszúrni. Bár anyóspajti a világ egyik legtündéribb embere, ha neki azt mondanánk, hogy slussz, nix karácsony, ő azt is boldogan venné. A lényeg, hogy nekünk jó legyen. Bár biztosan hiányozna neki is a tradicionális szentestei “én ezt többet nem csinálom“, meg “hogy rohadna meg az egész világ ezzel a főzöcskézéssel” mondataim, az idegroham. A német menü felemlegetésekor is ki szoktak hozni a sodromból, pedig csak segíteni szeretnének, de a miért nem eszünk egyszerűen virslit, kartoffelszaláttal kérdések után még inkább felmegy bennem a pumpa. Csak! Mert Magyarországon hal van (hogy rohadna meg) kérem és halászlé, és liba, és franciasaláta és töltött káposzta és és és bejgli és szaloncukor. Nem vagyok hajlandó szaros virslit csámcsogni, az nem karácsony! És ilyenkor érzem mindig, hogy eltörik a mécses.
Annyira szeretnék valami nagyszerűt átélni, olyat mint a reklámokban van. Szépen felöltözve, kisminkelve, loknis fürtökkel, nylonharisnyában, bársonyruhában, magassarkú cipőben mosolyogva állni az álomszép fa mellett a femilivel. Az 3 fogásos fantasztikus karácsonyi menü gőzölögve már az asztalon. Mosoly és boldogság mindenhol. Díszek, varázslat, mesebeli illatok. Létezik ez valahol? Tényleg? Egyszer megnézném. De ott sem érezném jól magam, ez az egész idill tőlem annyira messze van. Mesterkéltnek tűnik, nem őszintének. Ahogy az egyik osztrák kedvencem, Wolfgang Ambros is megmondta: “die Euphorie ist künstlich, nur die Depression ist echt“, szóval az eufória csinált, mesterséges, csak a depresszió valós.
Mégis mit akarok? Én olyan karácsonyt szeretnék, amikor én vagyok gyerek. Amilyen az én karácsonyaim voltak.  Szépek, boldogok, amikre érdemes volt vágyni. Bár mindig utáltam azt a rengeteg kaját, ki a fenének kell hal, pulyka, káposzta, meg bejgli? Ezt a bejglit különösen utáltam. De most hiányzik mindez, pontosabban a lehetőség, mindezekkel rendelkezni. Na ezeket a karácsonyokat veszítettem el, pótolni pedig nem tudom. Hiába a vágyódás, még csak megközelítőleg se tudok ilyeneket rittyenteni. Lassan már az akarat is elhalkul, már nem is próbálkozom, nem fog menni. Már nem is kérdezem az anyut, hogyan csinálta régen, mindent kitakarítva, megfőzve (és időben!), mosolygósan örülve a karácsonynak, mert tudom a választ. Hozzáállás kérdése. Andikám, ha te ezt ennyire utálod, akkor nem is fog sikerülni. Kész. (de milyen igaz!)

Évek óta próbálok úrrá lenni a karácsony-pánikomon, az utálatomon, de egyre rosszabb. És egyre nehezebben viselem a stresszt. Mert a karácsony egyben egy magyarországi utat is jelent. Tudom, hogy az anyu a következő szavakat nem fogja félreérteni, megértő és képben van, ezért merem leírni: ez az út, az előkészítésével, a lezavarásával együtt egy iszonyat. Karácsonykor én szeretném felvenni (na jó, magamon hagyni) a macinacit, oszt lábakat fel, távirányító a kézbe és gyerünk! Sisssiiiii, Franzl….. Sissit, mesefilmet, skandináv krimit (lehetőleg Wallenderrel!) akarok nézni, el akarok aludni a tévé előtt, éjjel egyig társasozni, sétálni a hóban, újra aludni, összevissza akarok élni pár napig … de ez helyett ruhamosás, teregetés, szárítás, hajtogatás, pakolás, készülődés van éjszakáig. Kapkodás, el ne felejtsem, jézusom van még forintunk, ez meg hova fog beleférni, nem fog kifolyni? És nem pihenés következik, hanem idegeskedés. A legvége pedig az, mint idén is. 5 nap otthon. Négy éjszakával. Két unatkozó hapsival, akik nem tudják, hogy hova menjenek a kurva hidegben (nekik a városom inkább idegen, nem találkoznak minden utcasarkon ismerőssel, sőt ezek az utcasarkok se mondanak nekik semmit), akik nem sokkal a szállodában elfogyasztott reggelink után már nem tudják mi legyen aznap… akiket a nyelvi problémák miatt nem lehet mindig összezárni a családommal, akik előbb-utóbb ismét éhesek …. , akik szeretnék, hogy velük is gyűjjek-menjek a kedvenc városomban Győrben, amit én is szeretnék, mert egy éve nem jártam ott…. de ott az anyukám, aki vár, hogy menjek már hozzá és ha ott vagyok, akkor üljek már le. Teljesen jogosan mondja, hogy dehát nem is beszélgettünk! Itt voltunk 4 teljes napot és nem volt időm rá! Szomorú, de tényleg így van.
E. és a kisfiam teljesen rendben vannak, aranyosak, satöbbi, de Győr a december végi hidegben azért akkora élményeket nem kínál nekik, hogy elfoglalhassák magukat. Kávéházakban üldögélés van, picit sétálóutca a pénzváltók árfolyamainak összehasonlításával…. és várnak rám. Várnak egész idő alatt és ez baromi idegesítő. Hova menjünk enni? Rengeteg hely még zárva van, ami meg nyitva, az tele emberekkel, sehol nincs hely.

Ülnék kicsit az anyunál … aztán a harmadik, negyedik whatsapp üzenet (képek a cukrászdából, internetes poénokról) után muszáj indulnom, látom mennyire unatkoznak a fiúk, és oltári éhesek, több kapuccsinót és kakaót traubival már nem bírnak lenyomni, én meg megyek, mert megyünk enni, idő van. Az anyu meg marad egyedül. És szomorú, nem erre számított. Ott is vagyok, meg nem is. Direkt a kérésemre készített kocsonyát, olyan kocsonyát amit csak ő tud csinálni, amiért a fél karomat is odaadnám, amire egész évben vágyakozom és mégcsak meg se tudtam kóstolni, mert a reggeli után még nem, később meg már nem …. normális dolog ez? És ezzel ismét jönnek az idegesítő gondolatok, nincs ez így jól. Senkinek se jó a helyzet, ezt is másképpen kellene csinálnunk. Amúgy az év többi napján az anyuval minden nap beszélek telefonon. Néha többet beszélünk esténként telefonon, mint személyesen az 5 nap alatt Győrben.
Anyuci, jövőre másképpen lesz! Ígérem! Bár nagy valószínűséggel nem karácsonykor fogunk menni hozzád, hanem nyáron, de hidd el abból többet fogsz profitálni. Mi is. Jövőre szeretnék december végén macinaciban maradni és Sissit nézni, olvasni, olvasni, olvasni. December 25-től 27-ig csak aludni.
Jövőre nyáron karácsonyozunk,  hó és hideg, emberhegyek és frusztráció nélkül. Kipihenten, jókedvűen. Csak a kocsonyáért lesz kár, nyáron a nagy melegben nem dermed meg. Ugye anyu, most már te is nevetsz ezen az egészen?

 

 

Gene Chandler

Reggel van, szigorú, pontos tervvel felépített reggel, percre pontosan kiszámolva, ki mikor megy a fürdőbe, mikor ül le reggelizni. Ha három ember egyszerre kell, hogy elhagyja a lakást, másképpen nem is megy. (Gyakran pici késéssel persze, mivel ha megfut a kezemben a szemceruza, újra lehet kezdeni a műveletet.)  Egy ilyen szigorú ritmusú reggelen egyszer csak meghallod azt a számot, amit még életedben nem hallottál és megbabonáz, nem tudsz továbblépni. Élvezed. 

De menni kell tovább, a nürnbergi közlekedési vállalat magasról tesz a kedves utazók individuális igényeire. A metró nem vár.

Csak egy rövid kérdésre van lehetőség E.-nek (a páromnak) címezve: “Ismered?” De felesleges a kérdés, hiszen már javában brummogja “djuk djuk djuk…”. Szememben a kérdés: “miért nem mutattad meg ezt nekem eddig?!” De persze ez is hülyeség. Honnan tudta volna, hogy még soha nem is hallottam?

A zene persze kitart a fejemben egész nap. Este a munka után ez az első, kikeresem a rádió oldalán. Ott van! Ő lesz az, a 6 óra 53 perces, Gene Chandler.

img_7896

Már most mondom, csak azoknak fog tetszeni, akik hozzám hasonlóan imádják az 50-es, 60-as évek zenéjét, de nekik szerintem nagyon.

Szíves ajánlásommal: Gene Chandler: Duke of Earl 

St. Márton napja – farsang kezdete

Elfte, Elfte, Elf Uhr. 11. hó 11-e,  11 óra. Kezdődik a farsang. És ez a nap Márton napja. De az egészből engem csak a képen látható madár érdekel… ja és a párolt káposzta.
Előrelátóan már 1 héttel korábban foglaltuk asztalt és megrendeltük a két (negyed) szárnyast. Itt jellemzően csak 2 napig lehet ilyen finomságokat falatozni, Bécsben sokkal jobb volt, ott már szeptemberben elkezdődött a “Gansl” szezon.

Azt mondják, aki Márton napon nem eszik libát, az egész évben szegény  marad. Hát nem tudom, tavaly is ettünk ludacskát, aztán valahogy mégsem úgy alakult minden ahogy azt az ember egy ekkora madártól elvárná ……. 🙂

 

Ha nem megy, minek erőltetni?

Pedig olyan szépen elképzeltem! Végre egyedül leszek itthon pár napig, hatökörrel se fognak tudni visszatartani a blogírástól! De nem ám! Egész múlt héten nem ment ki a fejemből a Faber-Castell család, rettentő régóta tartozom az utolsó, a befejező résszel. A 8.generáció nem más, mint a kedvencem, a gróf, aki miatt belevágtam a család történetébe. A róla szóló információkat szerettem volna (hangsúly a volnán) végre megosztani.

Már rosszul kezdődött. Először is nem találtam (még most sem) az anyagot a grófról, amit pedig biztosan tudok, hogy össszegyűjtöttem. Valahol itt kellene lennie a lakásban, de azt hiszitek előjön? A januári halálhirét követően a róla szóló újságcikkeket, valamint a temetésről, búcsúzásról hírt adó egész oldalas gyászhíreket mind kivágtam az újságból, ez száz százalék. De nem lelem.
Továbbá, hazavágta magát a számítógépem Ezen nem lepődöm meg, hiszen én mindig csak a fiúk által levetett darabokat kaptam meg, soha újat, mert voltam mindig olyan ökör, hogy ilyeneket kántáltam: dehogy kell nekem új számítógép,  nekem jó lesz ez is, amit te/ő korábban használtatok. Dehogy veszünk nekem is, hát kinek van erre pénze, felesleges luxus! (mondjam, hogy ez volt a lehető legnagyobb baromság, amit az elmúlt években elkövettem? Mondom.) Gyerek, apus, modern, gyors laptoppal, én meg a régebbi asztali számítógéppel (mert így hívják irodalmiasan), ami ha autó lenne, akkor könnyebben le tudnám írni. Hengerfejes, folyik belőle az olaj, felforr a hűtővize, pattogzik le a festése és sokszor nem veszi be a harmadik sebességet.
Ez azért így nem volt szép tőlem, mert tényleg nem a fiúk tehetnek arról, hogy nekik van, nekem meg nem kellett.
Szóval beütött a krach, ahogy már írtam, berosált a gépem. A családom pedig készült Bécsbe. Laptopostól. Próbálkoztam a gyermeknél, mi lenne, ha itt hagyná nekem az övét, de úgy nézett rám, mint egy marslakóra. Már a kérdésem is nonszensz volt. Bist du deppert? És láttam, hogy tényleg sokkolta a kérdés. Hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni egy 16 évestől?!
Tudtam, nincs időm. Pánikszerű mediamarkt látogatás után egyre biztosabban éreztem, ebből baj lesz. Apus szavait nem tudtam kiverni a fejemből. Márpedig ő egy helyi kis számítógépes szakbolt tulajdonosának véleményére ad, aki szerint az ilyen mediamartokban, meg saturnokban kapható számítógépes kütyük mind szarok, mert nem úgy vannak összerakva ahogy kéne, nem a valós igényeknek. Vagy a grafikkártya, vagy a nemtommi szar benne, nem szabad őket megvenni. Ő összeállítja nekünk a legjobb minőséget az adott árért. Tényleg rendes kis fószer, többször vett nála a párom gépet és szervizelni is hozzá hordja a régieket. Na de nekem nincs időm, nekem azonnal kell egy laptop! Ezt pedig ő nem tudja teljesíteni, szóval maradt a mediamarkt. Mentem körbe a kiállított laptopok körül. Az árakra és a márkákra figyeltem, próbáltam szakértőként kiválasztani a legjobbat. De már vesztett ügy volt, hiszen be lettem oltva. Az X márka a kisfiam szerint is nagyon szar (naná, hogy ezzel voltak tele a polcok és megjegyzem most is egy ilyen “szaron” írok, mivel négy évvel ezelőtt még nem találta annak a gyermek), a többiből pedig nem igazán volt választék. Az almás …. jaj, az lenne az álmom, de szerintem azt csak a Jézuskától kérhetnék. Kétségbeesve keringtem és tényleg nem tudtam mitévő legyek, de egyre biztosabban éreztem, hogy hülyeség amit csinálok, így nem lehet laptopot venni, hogy bemegyek a bótba, aztán leveszek egyet a polcról. Feladtam.
A páromnak mentő ötlete támadt, van még egy régebbi számítógépünk valahol a lakásban, az erre az egy hétre talán megfelelne. Elő is bányászta. A kisfiamra hárult (volna) a kütyü beüzemelése, kértem segítsen nekem, rajtam. Hétfőn este, a munka után hazatérve rádöbbenten, hogy a gyermek leszarta a projektet. Kissé elkenődtem. Tudom, hogy nem volt szép tőlem, sorry André, de igencsak hangos voltam. Nem is a gép miatt, hanem azért, mert ennyire tök mindegy voltam neki. Semmi nem működött és egy egész napja lett volna rá. “Finoman” khmmm rávettem, hogy ha eddig nem foglalkozott vele, akkor gyerünk, most álljon neki. Nincs kecmec.
Nekiállt összeszerelni a gépet a monitorral, egérrel, tasztatúrával …. persze, hogy semmi se működött. Éjjel 22.15 -re járt már, amikor sikerült. Működött. De istentelen lassú volt, de mindegy, maximum nem internetezem rajta, csak írom a szöveget a wordben. Jaj, de bánatos voltam.
Aztán kis idő múlva bejött hozzám a kisfiam. Könnybe lábadt a szeme és kicsit fátyolos volt a hangja, amikor mondta, hogy úgy döntött itt hagyja nekem a laptopját, mert ezzel a régi géppel nem fogok tudni semmit se csinálni és ez egy felelőtlenség lenne ezzel bármit is kisérletezni, mert ez a gép megaszar.
Erre én (persze, hogy a konzekvens szülő negatív példájaként …. mint mindig), könnyekig meghatódva, mert ilyen fasza kisfiam van, egyből ölelgettem, puszilgattam, hogy milyen tündér, hogy milyen jólelkű és nem, nem hagyod itt, viszed magaddal a laptopod, aki ilyen tettre képes, hogy lemondjon róla, az megérdemli, hogy magával vigye!
Nem röhögni! Majd meglátjátok, ti sem ússzátok meg! Gyerek rossz: kiabálás, boldogtalanság. Gyerek jó: elolvadás, istenesítés. Konzekvencia? Ha-ha! 🙂
Nem, ő itthagyja. Akkor vidd legalább az ájpedemet cserébe! Nem anyu, köszi.
A gyerek egy hős.

A fiúk elindultak Bécsbe. Én pedig ismerkedtem a laptoppal.
Semmi, de semmi nem működött. Mivel hosszú idő óta nem jártam benne a profilommal, így most mindent aktualizálni kívánt. Ez barátok közt is lazán egy óra. Az internet csak részben működött, mivel a blogomon kivül más oldalt nem kívánt megnyitni. Tisztán hallottam, hogy az üres lakásban nem vagyok egyedül, szellemek röhögcséltek rajtam a sötét sarokban. A padló többször megreccsent, a laminát sem volt képes visszatartani a röhögését.
Rajtam szórakoztak, mivel látták, hogy A Nagy Terv nem jött össze.
Órákon át próbálkoztam a fiam laptopjával, közel álltam kínomban a bőgéshez, ez nem lehet igaz. Na mindegy, majd írok az ájpeden, pedig azon utálok blogot írni. Nekem hagyományos tasztatúra kell, azon tudok gyorsan írni.

Ott ültem a Faber-Castelles könyvem és a (nekem) nem működő laptop mellett és nem értettem a világot. Miért cseszik így ki velem?

faber-castell
Roland von Faber-Castell, Anton-Wolfgang von Faber-Castell, Katharina Sprecher von Bernegg

Aztán jött a hét többi napja, újabb felcsillanó reményekkel, hogy majd este, a munka után írok … de bevallom, ezeket a napokat már a reggeli fél hatos kelés rosszul indítja. Iszonyat ilyen korán felkelni. Továbbá komoly energiát emésztenek fel a munkában eltöltött hosszú-hosszú órák, az utazgatások az öffikkel. A teendők a lakásban (miért nem tud mondjuk a mosógép egy kicsit önállóbbá válni? Miért nem tudja egyedül betárazni és beindítani magát? Mit ádigál a porszívó egész nap a fal mellett, nem igaz, hogy ne lássa hol a por!) . Nehéz volt ez a hét, belesültem. Az estékre a lufim kipukkadt, a hétvégi irgalmatlan energiából csak kevés maradt. Írásra már nem, csak olvasásra volt erőm.

Winzerhof
Winzerhof étterem – Gerasmühle

Tegnap a Winzerhofban, az egyik törzshelyünkön (olyan mesebeli hely kivül-belül, ötcsillagos konyhával) szokás szerint teltház volt, az asztalt nem foglalóknak ment az ültetés. Mi ketten egy pár hosszú asztalánál kaptunk helyet. A falatok után elkezdtünk beszélgetni egymással. Véletlenül került szóba a grófi család. A szimpatikus asztalszomszédaink elmeséltek valamit, amihez egyből hozzátették, hogy mindezt csak ezt azért tudják, mert mindketten a Faber-Castell dolgozói.
Innentől kezdve el tudjátok képzelni, azt se tudtam hol vagyok és hány óra van. Csak mondtuk. Ők is, mi is.
Tudom, hogy egy föntről küldött jel volt, egy kis noszogatás, hogy gyerünk! Picit még nézz utána a grófnak, van még jó néhány fontos információ vele kapcsolatosan és fejezd be a történetet!
Ígérem igyekszem.

De jó lenne egy laptop.

A Happurger tó titka

Hát most tényleg nem tudom, lehet, ezt a titkot hagyni kéne a francba, ez a titok nem olyan klassz, mint a Lochness-i, de mindegy, ha már elkezdtem, befejezem.

Szombat lévén két lehetőségem van. Vagy maradunk otthon és akkor nem úszom meg, mivel magam is belátom, ráfér már a lakásra a takarítás és megy a sikamika egész nap (amivel a szombat el is van cseszve úgy ahogy van!), vagy kitalálunk valamit és elmegyünk kirándulni. Ezek az opciók. Szerintetek ki az a hülye, aki otthon marad? A por ráér, megvár. A jóidő viszont mulandó. Tegnap mentünk. (juhuuu!! és itt egy nevető smiley)

Először is kicsi földrajz. Nürnbergtől nem messze két “Svájc” is van. A Hersbrucki és a Frank. Mindkettő gyönyörű. Hegyek (khmmm, na ja, inkább mint a Bakony, kevésbé a Kékestető), völgyek, sziklák, vízek és mindezek fantasztikusan gyönyörű egyvelege. A látvány maga orvosság.

Tegnap a Hersbrucki Svájc volt a tervünk. (itt Hersbrucker Schweiz a neve.) Kora délután elindultunk a központja, Hersbruck felé. A cél a Hersbruck közeli kisváros, Happurg volt, annak kirándulásra kiválóan alkalmas tavának környéke.

Az érkezésünk után egyből bementünk a parti Seeterrassen étterembe (weboldal: www.seeterrassen.com) ahol ez a fantasztikus kilátás fogadott minket. Már jó volt a szombatom.

img_6567

tura

Reméltük, hogy az esőbe fordulni kívánó felhők megkegyelmeznek nekünk és engedik, a 3,5 kilóméteres sétánkat a tó körül. A kirándulókra több lehetőség is vár, mi az alaptúrát választottuk (Stausee Rundweg), a tavat körbevevő sétányon. Létezik ennél rövidebb, illetve ennél hosszabb túra is. A Stausee különben tározótót jelent, tehát nem természetesen keletkezett tóról van szó, hanem egy mesterségesről.

A tavat körbesétáltuk, valóban 3,5 km a táv és egy tempós sétával sikerült is egy órán belül teljesítenünk. Tüdő, szív, lélek felfrissül a túra alatt, a szemnek is örömet jelent a látvány. De van valami, ami első perctől kezdve befészkelte magát a gondolataim közé, ami végig nem hagyott nyugodni. Erről a valamiről egy újonnan vásárolt könyvben olvastunk, talál jobb lett volna nem tudni. Egy koncentrációs tábor volt a környéken a második világháború idején, a tó körül csak egy tábla jelzi,  ….. másról nem írnak, pontosabban nem részletezik.

img_6597

A tábla megemlíti a kb. 4000 halálos áldozatot, akik 1945-ben nem élték túl a koncentrációs tábort, a bányában, a doggerüzemben végzett iszonyatos munkát, a napi kétszer 5 km-es sétát a munkahelyükről vissza a táborba, valamint az embertelen körülményeket. ’45 januárjában éjjel és nappal működött a krematórium, iszonyatos szag terjengett a környéken. A lefotózott táblán csak ennyi áll.
titel-hersbrucker-schweizDe Anna és Martin Schwarm “Hersbrucker Schweiz” könyvében ennélbuch2 több… Ők írnak a táborhoz tartozó krematóriumról, aminek maradványai a mostani Happurger tó alatt fekszenek a mélyben. Abban a tóban, amiben nyáron emberek úsznak, vitorláznak …. valószínű, hogy soknak elmenne a kedve belemenni abba a vízbe, ami a mélyén ilyen iszonyatos terhet rejt. Ezeket a gondolatokat nem bírtam elűzni a fejemből. 4000 ember sorsa pecsételődött meg és ért véget a környéken, talán mindannyian ebben krematóriumban váltak meg a testüktől …. túl sok szomorúságot, tragédiát láthattak a környéken álló régi fák…. úristen, mi lehet ott a tó alján? Ha mindezt nem tudtam volna, talán jobb lett volna. Maradéktalanul ujjonganék, hiszen tényleg gyönyörű a tó környéke. De azt hiszem nem fogunk nyáron oda úszni menni. A könyvbe ismét belenéztünk, hát igen, úszásra “inkább” a Happurger tó melletti Baggersee-t (bányató) ajánlják, érthető.

 Kicsit körülnéztünk az interneten is. Sajnos találtunk is néhány írásos anyagot. A Süddeutsche Zeitung egyik számából:

“Bis zu 9000 Häftlinge waren in Hersbruck untergebracht, dabei bestand das Lager nicht einmal ein Jahr. Etwa die Hälfte starb, weil die Arbeit hart und die Versorgung schlecht war. Das eigens gebaute Krematorium, das heute am Grund des Happurger Stausees liegt, reichte bald nicht mehr aus, also wurden die Leichen auf Scheiterhaufen in den umliegenden Wäldern verbrannt.”

magyarul: közel 9000 ember volt a Hersbruck-i tábor foglya, pedig a tábor még egy éve sem állt. Körülbelül a fele halt meg a fogvatartottaknak a kemény munka és a rossz ellátás miatt. A tábor saját krematóriuma, ami manapság a Happurgi víztározó alján fekszik, nem bírta a tempót, ezért az elhunytak holttestei a környékbeli erdőkben rakott máglyákon lettek elégetve.

A teljes cikk, amiből az is kiderül, hogy nagyon sok magyar zsidó lelte ebben a koncentrációs táborban a halálát, itt olvasható: http://www.sueddeutsche.de/bayern/hersbruck-dem-vergessen-entreissen-1.2739063

Most próbáljátok mindezt elfeledni és csak a képeket megnézni, a tájban gyönyörködni!

Ugye, hogy nem lehet?

Nyaraltunk (végre!)

és most nem írom, hogy mert megérdemlem, meg ez kijár mindenkinek az éves munka után, meg azt se írom, hogy ez teljesen normális, mivel tudom, hogy ez már régóta nem normális. Németországban sem. (egy cikk arról, hogy milliónyi német gyereknek, fiatalnak sem adatik meg a nyaralás)  Szeretném megnyugtatni a háborgó lelkeket, tudjátok, éveken keresztül nem voltam én se nyaralni. Vagy azért, mert nem volt munkám, vagy azért, mert éppen lett munkám. De főleg az előzőből fakadóan. Volt, hogy a munkaügyi hivatal által szponzorált hónapokig tartó tanfolyás (és oda el kell menned, nincs kecmec) tette lehetetlenné a pár, idegenben töltött napról szóló tervemet (ami szintén végtelenül egyszerűre volt szabva). És számomra nem maradt más, mint integetni a családomnak, akik egy-két napra elutaztak. “Amikor elindul a vonat” búbánata. Állok a peronon, vagy integetek az erkélyről az autó után és marad a szar érzés. Valahol szörnyű. És tudom pontosan, hogy megint kimaradok valami jóból.
Az egyik legemlékezetesebb (értsd: legszarabb) szitú azon az amúgy is szomorú napon történt, amikor a gyerekem befejezte az általános iskolát. A nap szomorkás volt, kicsit sírós, lezárult valami, könnyes volt a kisfiam szeme is. Én meg bőgtem mint az eszelős, nem nekem valóak a búcsúzások. Gyerekem a házunk mögött beszélgetett néhány, mostantól már volt osztálytárssal, én nézegettem őket bánatosan az ablakból, amikor feltűnt két anyuka. Már nem volt időm elugrani az ablakból, pedig éreztem mi következik. Szóltak hozzám, kicsit trallaláztunk, de kár, hogy vége a sulinak, stb., amikor az egyik nekem szegezte a kérdést, pont azt a kérdést amitől nagyon fostam: “Hova mentek nyaralni?”
Na ebből gyere ki elegánsan az egész ház hallatára! Beleizzadtam. Nagyon lazára fogtam, áh, nekem továbbképzésem van, nagy nyaralásra ezért nincs időm (ha-ha-ha, mintha csak az időn múlt volna), majd talán elmegyünk pár napra valahová, de nincs semmi konkrét terv … istenem, bizony folyt a wasser a hajam tövétől lefelé, nagyon ciki volt. Ők bólogattak (szerintem elhitték), de az udvariasság ugye azt diktálta, hogy visszakérdezzek. Ti mentek valahová?
A választ nem igazán akartam hallani, de jött. Mallorca. Bist du deppert. (ezt most csak úgy wienerischül megszokásból, mert ezt nagyon gyakran mondom) Szomorú smiley. Nem a Mallorca rúgott ágyékon, hanem a köztünk levő különbség. Fényévekre voltam ezektől a financiális lehetőségektől. Szar volt.

Nem szívesen, de bevallom azt is, hogy évek múltak el anélkül, hogy hazautazhattam volna. Egyszerűen nem volt benne a büdzsében. Asszem’ érthető voltam.  Rengeteg elegáns kifejezés akad még a nem volt rá pénzemre … de inkább nem ragoznám tovább.
Tudom tehát milyenek a sovány évek, amikor nem a nyaralás a legfőbb probléma. Bízom benne, hogy elfelejthetem. Nem hiszem, hogy bárkit is érdekelt volna korábban a személyes problémám, hogy évekig, de tényleg évekig nem volt lehetőségem semmire se, de nem is baj, így van rendjén. Nem szabad hagyni, hogy mások a személyes problémáikkal lehúzzanak a padlóra.
Mivel a sötét felhők (végre!!) elhúztak a fejünk fölül, végre megtapasztalhattam sok szépet és jót, amikről muszáj lesz írnom. És lelkiismeretfurdalás nélkül.
A szociális érzékenységem természetesen továbbra is jelen van, szeretnék erőt, hitet tölteni azokba, akik ugyannak a nihilnek a partján sétálnak, ahol az én sátram állt. Szívesen segítenék a hogyan bírjuk ki mindezt a kilátástalanságot józan ésszel kérdést feltevőknek. Nyugodtan írjatok nekem. Próbálok segíteni.

Szóval idén kinézett nekünk egy nyaralás. (végre nem Bécsben, de kuss, nehogy eláruljatok apusnak!) amit különösebben nem terveztünk. Persze, hogy nem, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy lesz nyaralás. Későn is kezdtünk el vele foglalkozni, de még ötletünk se volt. Minimális érdeklődést váltott ki a téma nálunk, inkább tudtuk azt, hogy hova nem kívánunk menni. Én határozottan aggitáltam a nem vagyok hajlandó Bécsbe menni mellett. Aztán megembereltük magunkat. A cél kiválasztásánál két fontos szempont volt: Autóval el lehessen érni, mivel nem repülünk, illetve legyen tengerpart. A választásunk Abbáziára (Opatijára) esett Horvátországban. Abból amit a neten találtunk róla láttuk, hogy kellemes kis hely, reméltük, hogy nem ér minket csalódás. Arról a csodáról ami ránk várt, a legcsekélyebb fogalmunk se volt. Beleszerettünk. Abbázia a miénk lett. A gyönyörű tengerével, szikláival, monarchiás épületeivel, a történelmével, éttermeivel, bárjaival, pálmafáival és kóbor macskáival együtt a mienk. Nehéz volt otthagyni. Már le is foglaltuk a szobáinkat jövő nyárra. Visszamegyünk. Abbáziát látnunk kell ismét. Szívből ajánlom. De Bécs is szép. Vigyorgó smiley.

Amikor elindultunk Nürnbergből, megdobbant a szívem. A rádió a kedvenc számomat játszotta. Stand by me. Jujjj, a világ legjobb nótája! Ez jó omen. Boldogság-hormonok  indulááááás!
start

folyt. köv …

A probléma megoldódott

(Segítek, mivel már régóta nem tudtam befejezni az előző történetet, szóval a melyik meccset nézzük az EB-n problémáról van, pontosabban volt szó.)
Az első akkor, amikor kiestek az osztrákok. Őket már nem látjuk játszani. A bánat kiült apus arcára, a nappali kezdett megtelni sóhajokkal, szomorúsággal, de nem sokáig. A szenzációsan játszó magyar válogatott olyannyira magával ragadta a páromat, hogy őszintén tudott örülni a meccsnek, a góloknak, a képeknek, a magyar szurkolók örömének, a ria-ria-Hungária rigmusoknak, és persze szokás szerint megint gyorsabb volt, kiszúrta a győri zászlót a tömegben.

A belga-magyar meccs kapcsán ismét bizonyított a magyarszeretetéből, megint ő volt a jobb. Jobb magyar szurkoló mint én. Szégyenszemre elkullogtam az 1:0 után, nem bírtam a vereséget, rettenetesen zavart. Dühös voltam, csalódott. Olyan jó lett volna….. ah! Az első félidő után úgy döntöttem ebből elég volt, nem érdekel, nem nézem tovább. Ezt én nem bírom végignézni, az nem lehet, hogy ennyi volt, még nem érhet véget ez a varázslatos mese! Ő bezzeg nem adta fel. Nézte tovább. Ezért szóltam neki:

– Kapcsold ki légyszi a tévét!
– De miért?
– Mert elég volt ennyi! Nem látod? Veszítünk, kész! Ki a rossebb akarja ezt továbbnézni?!
– Dehogy veszítetek, ne viccelj, 1 gólos vezetésnél még semmi nem dőlt el!
– Azt mondod? Hááát … talán…

De rendes volt, kikapcsolta a tévét. Aztán csak lestem ijedten, mivel vitte magával a tabletet az ágyba, azon nézte tovább a meccset. Szörnyű volt. Aludni akartam és nem gondolni a meccsre, de a villodzó fényekkel, a kommentátorral és a harmincezer üvöltő szurkolóval egy ágyban ez nem lehetséges. A “huuuu micsoda helyzet volt”, “ekkora lövés”, “nem lehet igaz, ez is csak kapufa” mondatai után mindig ideges lettem, forgolódtam és még szép, hogy oda-oda pislogtam a kijelzőre. A párom nem adta fel.
-Közel álltok a kiegyenlítéshez, nagyon jól játszanak a fiúk! (Figyelitek az “álltok” ragozásának diszkrét Abstandját? Bármennyire is magyarosch az aggodalma értünk, ő akkor is német.)

Aztán pittyegett a mobiltelefonja azon a mély, pár tadamból álló ijesztő módján. Neeeeeee, nem akarom tudni! – ültem fel hirtelen és kiáltottam kétségbeesetten, mert sejtettem mi következik. Azon a rohadt telefonon sokkal gyorsabban érkeznek a meccsekkel kapcsolatos eredmények, a tabletes/mobiltelefonos meccsnézés jó pár másodperccel, vagy akár 1-2 perccel is le van maradva. Tudtam, hogy valami rossz történik, éreztem.
Hát bejött. A párom rápillantott a mobiljára és szomorú lett: “Scheiße, Tor für Belgien.” Ezen már berágtam nagyon. 2:0 a belgáknak, na ebből elég volt.
– Legyen vége, kapcsold ki légyszi ezt a szart, a mobilt is, nem akarom tudni mi lesz a vége! Aludni akarok!
A párom az ilyen finom rezdüléseimre, föleg ha kihallja a számára még mindig idegen nyelvből – közel 18 év után is az! – , a magyarból az elmosódott bammeg-et, tudja, fele se tréfa. Szó nélkül átadta nekem a kütyüt, tegyek ahogy jónak látom.
Az elnémított, de ki nem kapcsolt tabletem landolt a nappaliban. Gondoljátok, hogy aludtam? A fenéket! Feszülten figyeltem, nyitott szemmel vártam mikor tölti be hirtelen fény a nappalit, ami azt jelenti, hogy bekapcsolta magát a kütyü, a meccsel kapcsolatosan érkezett értesítés. És megérkezett a ragyogás! Kalapált a szívem, vérnyomást nem mértem volna szívesen. Juj, lehet, hogy 2:1 lett az állás, már csak egy gól kell és döntetlen, jaj istenem….. Alszol? Dehogy!
Nem bírtam tovább, kinyargaltam a tabletthez és remegő kezekkel néztem meg az értesítéseket, adja az ég,…. de nem. Hogy az a … , a belgák rúgtak még egy gólt, 3:0 volt az állás. Keserű ízt éreztem a torkomban, utáltam az egész világot, beleértve az elégedett németeket és mindenkit (kollégákat is, de pszt)  akikkel holnap beszélnem kell itt a meccsről. A tabletet éppen tettem vissza az asztalra, amikor megérkezett a következő értesítés, a tőr a szívbe, a belgák négy nullra vezettek. Gyászmunka várt rám. Az alvás nem ment sokáig.
Nagyobb volt bennem a csalódás mint az elégedettség, amit így utólag nagyon bánok, hiszen egy szenzációs csapatot láttam, küzdő, akaró és végre, igazi jó focit játszó srácokat!

Már nem érdekel a belga meccs, elmúlt. Képeket nézegetek – és piszkosul örülök! – amik a szurkolókat mutatják Franciaországban, magyarországi városokban. És érzem, átérzem a lelkesedésüket, a büszkeségüket, a lendületüket, hiszen végre, végre, ennyi hosszú év után végre megtörtént, van magyar foci!
Szívből köszönöm a magyar focicsapatnak, a stábnak és annak a rengeteg honfitársamnak az élményt, a szívmelengető képeket!

SpielerfrauAztán relatív könnyű helyzetbe kerültünk, nem volt vita melyik meccset nézzük, mivel nekünk már csak a német csapat maradt. Akik aztán jól kikaptak. Blőd véget ért az egész, oda lett a mámor. (a francia-portugál döntőt már meg se néztem, annyira mérges voltam a német csapatra, nem érdekelt a vége, uninteressant)
Ennyi volt az EB, lassan visszatért nálunk is minden a régi kerékvágásba, végre újra utálhattuk a Nationalelfben játszó bayern münchenes játékosokat. Ez különben tényleg poénos Németországban, ugyanis sokan ki nem állhatják a Bayernt, de abban a pillanatban, hogy az amúgy utált játékosok a nemzeti színekben játszanak, abban a percben a nép imádott gyermekeivé válnak. Egy közülünk. (bár a “nézd meg ezt a falábut, hogy mellérúgta a labdát, tipikus Bayern-Sau” mondatok azért a fruszt miatt néha-néha kicsúsznak még a legműveltebbek szájából is.)

Tudom, hogy sok embert nem érdekel a foci, én se voltam más. Majd 40 éves koromig szó szerint leszartam a témát, a hideg rázott, ha fociról volt szó. A világ legprimitívebb dolgának tulajdonítottam, a klasszikus érveléssel, a “ki a fenét érdekel egy ilyen baromság, 22 ember nyargalászik egy labda után” … szóval tudom, hogy nem várható el mindenkitől, hogy ezt a szerelmet átérezze, ezért őket békén is hagynám. A többiekhez szólók, akiknek jelent valamit a foci és akiknek hozzám hasonlóan sokat jelentett ez az EB: Magyarok! Létezünk!

A’sszem gondban leszek

a mai meccsekkel. Egyidőben játszik Magyarország és Ausztria. Ráadásul két különböző tv-csatorna közvetíti őket. Melyiket fogom tudni nézni? 

Igaz nagy és felettébb okos tévénk van, de ennyire azért ő sem clever, gond lesz. Családi problémák. Remélem én leszek az erősebb, vagy legalábbis E., a párom a belátóbb. 

Látványosan készülök az esti magyar (és nem az osztrák!) meccsre. Az outfit is rendben, a Király-bugyi kikészítve, szerintem nincs olyan család, ahol legalább egy szürke macinaci ne lenne. 

Hajrá Magyarország, gyerünk fiúk! 

Dojcslaaaand! 

Három kollégám is elment fél órával  korábban a munkából, kénytelenek voltak, különben nem érnének időben a buliba, lekésnék a meccset! Németország 18.00 órakor játszik Észak-Írország ellen, tapintható mindenhol az izgalom.

A nürnbergi repülőtéren egy hatalmas public viewing várja a szurkolókat, akik nyugi, már jönnek! Láttam őket beszállni a metróba. A metró végállomásán szorgalmas ifjak cipelik a láda sörikét, ebből meccs lesz!

Hajrá Németország!

Ronaldoék esete Almerrel

Szegény Ronaldonak tuti szüksége lesz egy analitikusra! Láttátok a tegnapi Ausztria-Portugál meccset? Almer az osztrák kapus minden labdát megfogott, majd jött a 11-es, amit Ronaldo mellé lőtt! Simán, lazán. Aztán végre-végre betalált Ronaldo is, de mielőtt örülhetett volna … a gólt nem adta meg a bíró, mert lesgól volt.

A twitteren (is) születnek folyamatosan a poénok a rangadóról, nekem kettő tetszett a legjobban.

Az első kép Christiane Tauzhertől (https://twitter.com/ctauzher/status/744440072607502336)

Almer1
“Almer úr, mit tart Ön Ronaldoról?”

“Mindent!”

A második egy “Asif” nevű emberkétől  (https://twitter.com/OverratedFalse9/status/744271821105696768/photo/1?ref_src=twsrc%5Etfw)

Almer2

Ronaldo: You know who is the best player of the last 20 years?

/ Ugye tudod, hogy ki az elmúlt 20 év legjobb játékosa?

Almer: Yeah, not you

/ persze, … nem te

További mazsolák az osztrák Kurier lap oldalán.  Klikk ide!

És még egy jópofa kép, ígérem az utolsó!

image