Ha elkap a pánik ….

Nem lesz túl vicces, de elmesélem. A sorstársaim miatt is.

Ez a történetem kicsit kilóg a sorból, mivel nem annyira humoros és pozitív, továbbá szokatlanul kitárulkodós. A célom, hogy segítsek az őszinteségemmel azokon, akik hasonló fenoméntól szenvednek. Szeretnék hitet és erőt adni a legyőzéséhez. Vagy legalábbis ötleteket.

Úgy kezdődött, hogy ismét Bécsbe utaztunk.

Alig vártam már ezt a pár napot, istenem de fasza, újra Bécs! Október kezdődik, de jó időnek néz ki, mindennek tetejébe, vasárnap este színházba van jegyünk! Jaj, nagyon vártam már. Az egész hét szuper hangulatban telt el, remekül éreztem magam. A vérnyomásom is olyan volt, mint az álom. Mondtam is a vérnyomásmérés után a kolléganőm elismerő pillantását nyugtázva, hogy szerintem engem ilyen jó értékekkel ki kéne tömni és mutogatni az orvosi egyetemen. Bizony, a vérnyomásmérőmet viszem magammal a munkába is (a vérnyomásmérés, már-már a hobbim), folyamatosan mérek, figyelem a változásokat. Néha-néha előfordultak korábban furcsa szédülések, rossz közérzet, olyan fene tudja mi ez, ezért kezdtem figyelgetni a vérnyomásomat. Háromféle értéket szoktam mérni. Alacsonyat, normálisat és egekbe szökőt. Utóbbira persze egyből rándul a gyomor, elszorul a torok és furcsa kalapálás kezdődik a szív tájékán, de nem biztos, hogy a szív kalapál, ez lehet a vérnyomásérték láttán kitörő rémület is. Uramisten, ez meg mi? Mi okozza? Szív, pajzsmirigy, más? Halálos? ….. és tényleg, a múltkor is olyan furán éreztem magam, lehet, hogy nagy a baj? Pedig akkor rendben volt a vérnyomás. Te jó isten, ez mégsem a vérnyomás? Hát akkor mi ez? Mennyire súlyos? Szívinfarktus? Talán rák? ….. Igen, szörnyű kérdések villannak be a meghatározhatatlan rosszullétek kapcsán és ver ki rögtön a víz. És válasz az nincs.

Szóval ismét Bécsbe készültünk. Az út előtti 2 hétben minden teljesen rendben volt.

Szombaton kora reggel indultunk Nürnbergből, szinte repültem a jókedvtől, elégedettségtől. Piszok jól voltam. A Nürnberg focimeccsét mindenképpen meg kívántuk nézni (van előfizetésünk egy sport adóra, amit mobilon és tableten is be lehet fogni, csak WLAN kell hozzá). Úgy terveztük, hogy a legutolsó Bécs előtti autópályás étteremben landolunk, mert ott lehet ücsörögni, van internet is. Csak addig nevettem én is. Már amikor kiszálltam az autónkból éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Körülbelül 2 perc alatt tudatosult bennem, hogy kezdődik. Ismét megjött, lecsapott rám az a valami, amit már ismerek, ami sokkal erősebb nálam, ami addig amíg ki nem tombolta magát nem fog békén hagyni.
Szédülés, remegés, félelem, tompa nyomás a fejben, fülzúgás … jézusom még a táskámat se tudom rendesen kézben tartani, képtelen vagyok normálisan beszélni, gyenge vagyok, minden egyes mozdulat komoly erőfeszítésbe kerül, mintha valami leblokkolna. A mosdó tükréből egy sápadt arc néz vissza rám, jaj de rosszul vagyok.A dög elkapott. De ez csak a kezdet. Aztán újat talál ki, hirtelen felpörget mindent. Ezzel pedig olyan kibírhatatlan belső idegességbe hajszol bele, ami nagyobb rémületet okoz, mint a korábbi túl nyugodt állapot. A tükörből már egy másik arc néz vissza rám, egy túlontúl kipirult arc … és látom a szemekben a rettegést. Hasonlóval már volt dolgom, de ilyet, amit 30km-re Bécstől éreztem, ennyire intenzívet, még soha életemben. A kezében voltam, a markában szorongatott. Mintha levegőt se úgy kapnék, te jóságos isten, mi ez, miért most és meddig tart? A meccset már nem is tudtam nézni, ki kellett rohannom az épületből, attól féltem elájulok. Csak néztem lefelé az autópályán elsuhanó autókra és rettenetesen féltem. Mi lesz most velem? Beteg vagyok, beteg lettem?

Magamba roskadva, a félelemtől és rosszulléttől kísérve ültem az autóban, kétségbe voltam esve, korábban még csak hasonlóban se volt részem. Így értünk be Bécsbe. Fura volt, hogy nem a szokott utat választja E., most mi van, miért nem megy egyből a szállodához, ahol mindig megszállunk? Á, azt mondja, hogy a Ring felé szeretne menni, mert már régen nem járt arra … bár fura ez a válasz, neki Bécsben szinte semmihez sem kell már navigáció, főle nem a Ringhez, márpedig a naviban egy végcél volt megadva láttam, de nem érdekelt. Lefoglalt a rosszullétem.

Már az első kerületben jártunk, előttünk fiákkerek, amikor rádöbbentem, a Herrengasse felé megyünk, istenem, szegény apus nekem készített elő egy meglepetést, valószínüleg abban a jó kis szállodában foglalt szállást, ahol évekkel ezelőtt jártunk …… istenem, ne hagyj el, pont most, amikor magamon kívül nem érdekel semmi, amikor ennyire félek, pont most kell mindennek megtörténnie? Semmi, de semmi örömöt nem éreztem, csak hihetetlen félelmet. Újra a Herrenhofban megszállni, 50 méterre a Cafe Centraltól, előttünk vonuló fiákkerek, már látni a Hofburgot …. vinnyogtam volna az örömtől, ha jól vagyok…
A legrosszabb a tehetetlenség mellett az volt, hogy még valakinek tönkreteszem a napját. Pont E.-nek a páromnak, aki szerelmese ennek a városnak, aki legszívesebben nem is aludna ha Bécsben jár, mindent meg szeretne nézni, újra bejárni a várost, élvezni a hotelt, … bassza meg ez nem lehet igaz, a mai program a vérnyomásmérés lesz és állapot-elemzés, erőm, ne hagyj el kérlek…
A hotel recepcióján is egy kicsit kívülről figyeltem az életet, nem hittem el, hogy velem ilyen megtörténhet. Szarul voltam. Ott álltam kétségbe esve, csak néztem a recepció előtti embereket, de engem senki nem vett észre, átnéztek rajtam, élték az életüket. Ott járt-kelt körülöttem az Élet, a Boldogság, a Normalitás, de legalábbis az Egészség. Én meg összetörve, mint egy rakás szar. Mindenki mosolygott, nevetett, túristák jöttek-mentek, élvezték az életet, a pár napot ebben a csodálatos városban. Próbáltam nem elbőgni magam és lehetőleg nem remegő hangon megkérdeztem a recepcióst, hogy hova tudnék orvoshoz menni. Hát szombat lévén csak kórházak vannak válaszolta vidáman (AKH-ban 6-8 órás várakozási idővel kell kalkulálni, szuper), illetve 250 euróért ők is tudnak nekem orvost rendelni, csak szóljak, ha kell, mondta mosolyogva. Köszöntem az információt és már léptem is arrébb, mert nem illettem a képbe, nem odavaló a betegség, új, mosolygós pár érkezett good afternoonnal, beláttam, hogy ez a terep itt az életé, az örömé. Ez is eléggé hazavágott. A szerencsétlenek királya voltam.
Fent a szobánkban (ami a hotel csillagainak megfelelően szuper, elegáns, finoman berendezett, pont ezért foglalt E. ismét itt szállást), hát alapesetben megint csak röpdöstem volna az örömtől, de most nem. Az állapotom még egy nagyot rúgott belém, nesze bammeg, örülj neki, ha tudsz!, végre ki tudtam venni a táskámból a vérnyomásmérőmet és hozzáláttam a méréshez. Félkómás voltam az idegességtől. A mért vérnyomásértékeim olyan további pánikot idéztek elő, hogy leszartam Bécset, a kilátást a Hofburgra, a szép szobát, a finom csokoládét, csak egyet akartam. Orvost látni. Nyughatatlan versenyfutás kezdődött bennem, ma még el szeretnék jutni egy hozzáértő emberhez, nem szeretnék éjjel meghalni. (nem normális gondolat tudom, de az akkori állapotomban csak ennyire futotta és akkor úgy éreztem teljesen helytálló)
Kiharcoltam, menjünk el az egyik kórházba a 19.kerületben.

A villamos amivel mentünk se akart engem oda elvinni. Menetközben széttört valaki egy üveget az egyik vagonban, a cserepeket pedig a vezető túl veszélyesnek ítélte, mindenkinek le kellett szállnia. Nem lehet igaz…., de a rosszullétem miatt kicsit filmszerűen láttam az eseményeket, minden mindegy volt … aztán megérkeztünk. Elfelejtettük, hogy ez (Rudolfinerhaus) egy privátkórház. Szombat lévén csak egy ügyeletes doktornő van ott, a tanácsadáson felül mást nem tudnak nyújtani sajnos. Ha a doktornő lejön velem beszélni, az 300 euróba fog kerülni. Na szuper. Lehívhatom? – kérdezte a recepciós srác, aki olyan segitőkész volt, olyan kedves, éreztem, hogy lassan visszatér a normalitás ….. Neki kezdtem lassan elhinni, hogy nincs nagy baj, az ilyen előfordulhat, pihenni kell, nem lesz semmi. Amikor már a leendő apósának a vérnyomásmizériáját ecsetelte vidáman, akkor megértettem, hogy ez, amit érzek, ez nem halálos. Miért akartam mindenképpen orvost? Mert kaptam egy sprayt (a “nyelvalávalós” szériából) a háziorvosomtól, amit csak akkor szabad használni, ha ne adj isten az első érték, a szisztolész 180 lenne. De azt nem mondta, hogy mi van akkor, ha a második érték nagyon magas. Arra is jó? Mert nekem, most ez van. Meg a másik kérdés: mi ez tulajdonképpen? Mi történik velem? Nekem muszáj egy orvossal beszélnem! E. kedve kicsit lelohadt, de láttam, hogy több benne az együttérzés, mint az ideg.  Túl jó kedve nem támadt az összeg hallatán, mondta is, hogy milyen fasza, 300 euróba fog kerülni egy orvos mondata, hogy “szedje be a gyógyszert és pihenjen le”… amikorra megembereltem magam. A dög pedig úgy tűnt kezdett engem unalmasnak találni, éreztem, hogy enged a szoritása. De még ott kevert.
Úgy döntöttem, hogy nem félek. De nem ám. Egyre jobban vagyok! mondogattam …… de nehéz volt magamat becsapni. Fölöttem körözött a dög, mint egy szemtelen madár. El-el távolodott tőlem, de a szárnyával néha mégis megpaskolt, vigyázott arra, hogy ne feledkezzek meg róla. Nem is tudtam. Belémverte a rettegést. Ő volt az erősebb.
Oh, azok a gondolatok, amik a fejemben jártak! Aztán ha csak egy pár pillanatig is, de én kerültem felülre a harcunkban. Kitisztult a fejem, előbukkant a realitás a normalitással kézenfogva. Ez az én életem, az én testem, majd én mondom meg, hogy kell-e egyáltalán bármitől is félnem! Egyes egyedül én döntök! Most is. Ez, amit most érzek egyre inkább elmúlik, egyre jobbá válik a közérzetem! Én diktálok! Nem egy szar félelem! De nem ám! Úgy döntöttem nem hagyom magam. E., figyelj, mi ma nem megyünk orvoshoz, se kórházba, nincs szükségem rá. (nehéz volt ezt kimondani, de szívből kívántam, hogy tényleg így legyen) menjünk vissza a belvárosba, csavarogjunk, és tudod mit? Nézzünk be valahova, biztosan éhes vagy. Meg főleg szomjas, gell? És már ha nehezen is, de vigyorogtam.

Ott álltunk a villamosmegállóban, vártuk a villamost ami minket visszavisz az első kerületbe, az életbe. A villamos persze nem jött, megint passzolt minden. Csak ott álltunk ketten a megállóban, sötét volt, fújt nagyon a hideg szél. A sírás fojtogatott, az előbbi nagy-nagy bátorság kezdett elszivárogni, annyira bántott, hogy E.nek így elcseszem a napját, Bécsét …., ez az ember nekem anyit ad, annyit segít, annyi szeretet és emberség van benne, hogyan fogom ezt én neki valaha is jóvátenni? Nyomasztó teher volt a gondolataimmal megbírkózni, hiszen biztosan én vagyok a hibás, más az ilyet fel sem venné, ugyan már egy kicsi kis rosszullét …. de én természetesen ilyen extrém módon reagálok, nincs ez rendjén. Miért vagyok én ilyen? Miért nem tudok úrrá lenni egy rosszulléten?
A hatszázadik miért, meg mi a szar ez után kezdett picit normalizálódni a helyzet, de még nagyon messze voltam attól, hogy azt mondhassam nem érzek már semmit. A halálfélelmemre még ma is tisztán emlékszem. Biztosan többedszer ismétlem magam, de másként nem tudom érzékeltetni, visszaadni azt amin átmentem.
A séta jó volt, az étteremben próbáltam úrrá lenni a rossz közérzetemen de hiába, nem igazán tudtam magam elengedni, visszatért a rettegés. Pedig jó kis hely.


Az első éjszakát, a félelmet, a rettegést, a rosszullétet nem szeretném még egyszer átélni. Amikor már se agykontroll, se reiki, se belégzés-kilégzés, se fohász, semmi nem segített (nem is tudott, hiszen az egészséges gondolatokat zsúgba kötötte a rettegés, a szédülés) mert vége volt a normalitásnak.  Onnantól valami nagyon rossz és kellemetlen kezdődött, egy sötét világ, ahol már te csak egy pici, eltaposott senki vagy, egy megsebzett, sorsára hagyott vad.
Szörnyű volt.
Aludni aludtam, de ez nem pihentető alvás volt, csak egy menekülés. Egy kapaszkodó az öntudatlanságba, reménykedve abban, hogy pár órára megszűnik a tudatosság, a gondolkodás, nem akartam tudni semmiről. Reméltem, hogy megérem a másnapot.
Azóta tudom, hogy mi volt ez. Pánikroham. De még mindig nem, hogy miért. Miért pont akkor, amikor az ember a legboldoldogabb, amikor annyi minden jó veszi körül? Miért nem csap le a rossz napokon, amikor nézeteltérés volt a munkában, amikor egy családtad betegsége megijeszt, amikor elszomorító hírek érnek el, akkor hol van? Miért nem jelentkezik? Akkor jön és akkor csap le, amikor akar. Félelmetes a kiszámíthatatlansága, sunyisága.

Másnapra kicsit jobban lettem, de a gondolataimba végérvényesen befészkelte magát. Egész nap programunk volt, de folyton figyelgettem magamat. Este a Theater in der Josefstadt első sorában ültünk, visongtam örömömben, a színház nekem egy csoda, imádom, viszont fél szemmel figyelgettem a kijáratot …. terveztem hogyan fogok kisettenkedni, ha rosszul leszek. Nem lettem rosszul. A színház után veszettül jól voltam. Mintha minden addigit lemostam volna magamról, nyoma se volt a rosszullétnek. Ilyen nincs. Legalább két lokálba mentünk be még azon az éjszakán, szuper volt, akár még hegymászásra is képes lettem volna, tja kérem, ha valaki egészséges!
Attól kezdve soha többé nem jött elő a pánikroham, a maradék pár napot végre ki tudtam élvezni Bécsben. Bár óvatosabban, mint korábban.

Szóval pánikrohamom volt. Nekem?! Nehéz ezt feldolgozni. A humor, az életigenlés, az állandó jókedv dacára … megtörtént. És most már tudom, hogy nem először. Csak a többi nem volt annyira látványos rosszullét.

Sorstársak! Mi ugye tudjuk milyen ez az iszonyat, igaz? Amikor tehetetlenül szenvedünk végig órákat, napokat, rémületes állapotban. Pedig nincs is rá ok, mégis jön, lecsap ránk. Különböző szimptómákkal jelentkezik, te azt hiszed szívinfarktusod van, én meg mást. A közös bennünk a rettegés és a rosszullét. Meg az, hogy elmúlik. Hogyan tudnék én bárkinek is segíteni? Talán csak azzal a jótanáccsal, amit én is megszívleltem: feltétlenül szakemberhez kell fordulni! Egy profi könnyebben kitapogatja az eredőjét, rájön mi az amin változtatnunk kell. Mi talán nem is akarjuk elfogadni azt, amit titkon magunk is tudunk. Stressz, munka, párkapcsolat, túlsúly, egészségtelen életmód ….. különböző pontok, amivel diszharmóniába kerülünk magunkkal és a világgal. És ez visszaüt. Egy érdekes, témába vágó cikk: klikk Egy szakember segít abban is, milyen technikákat lehet alkalmazni a rosszullétek esetén. Nekem bevált néha a sajátom, az akaratos ellenállás, hangosan ismételgetem, hogy én vagyok az erősebb, a rosszullét azonnal elmúlik, illetve beszólok a pániknak, hogy nem érdekelsz! Letegezem, elbagatellizálom. Egy ideje békén is hagy. Győztem? …… ki tudja.

Kívánok mindenkinek jó egészséget, pozitív, életigenlő hozzáállást a mindennapokhoz és tudjátok: nem vagytok egyedül! Nem kell szégyellni a pánikbetegséget, de hagyni sem szabad! Orvoshoz, szakemberhez kell fordulni, létezik a segítség, igénybe kell venni.

Ne várjatok vele, ne szégyenkezzetek, nincs miért!
Remélem jó példával jártam az őszinteségemmel.

 

Bist du deppert! :-)

A facebookon sok a hülyeségre öszpontosító oldal, csoport (hála Isten!), néha jókat mosolygok a megosztott poénokon, képeken, de ez itt az eddigi összest felülmúlta, mert ezen felnyerítettem.

A kördiagram ezt a kérdést feszegeti:  Mikor táncolnak a bécsiek valcert?

A lehetséges válaszok:

Elegáns öltözékben egy kultivált esti rendezvényen (sárga színnel jelölve)

Bebaszva mint atom szilveszterkor (lila színnel jelölve)

Felhívnám a figyelmet a gyönyörű “Blunznfett” kifejezésre. A Blunzen a véreshurkát jelenti, a fett pedig hogy valami zsíros. A kifejezés lefordíthatatlan, de szerintem érthető. A nagyon részeg emberre mondják, hogy blunznfett, vagy hogy fett wie ein Igel (Igel = sün), vagy angsoffen wie ein Eckhaus (be van nyomva, mint egy sarokház), angsoffen wie ein Pferd (ló), .. wie ein Indianer, …wie ein Radierer (radír) rengeteg fantázidús kifejezést használnak a bécsiek.

És isteni a humoruk, már korábban írtam róla, van hasonlóság a magyar humorhoz, szarkazmushoz. Én élvezem. A bécsi humornak neve is van, der Schmäh. Der wiener Schmäh. És ez többet jelent a bécsi humornál.

Ehhez is van magyarázat az elején említett oldalon, tessék:

Mire jó a Wiener Schmäh?

vidámságra

a nem bécsiek megsértésére úgy, hogy ne vegyék észre

 

Talán emlékeztek a bécsi kolbászostandok nyelvezetéről szóló írásomra, ott már feszegettem a témát, nem tudom elképzelni, hogy valaki kizárólag szlegben beszélne. (Itt találjátok: Irány a Würstelstand! Még soha nem hallottam Bécsben az embereket, kizárólag úgy beszélni, ahogy azt az útikönyvek írják. És be is jött. Erről is született egy szemléltető ábra. Tessék! Ki rendel így? Csak a túristák!

Bécs imádóknak, ott élőknek ajánlom az oldalt, illetve a már megjelent könyveket, szórakoztatóak. Wien in leiwanden Grafiken,

Továbbá szintén ajánlom a Wienerisch derf ned Aussterben (a wienerisch nem halhat ki) oldalt. Persze van még sok, de most csak ez jut az eszembe.

Búcsúzom egy kifestőkönyvvel, amit “echte” bécsiek részére készült (ha-ha-ha) a Komische Künste Wien (a bécsi furcsa művészet oldalról) …. egy jó tanáccsal:
Soha nem szabad mindent túl komolyan venni! És menjetek el Bécsbe, menjetek!

 

Magyarul egyszerűbb

Gyerekem ért magyarul. Ért. Majdnem mindent. Latinból is megszerezte a großes Latinumot, azaz a nagy latin vizsgát, de a latin nyelvet nem beszéli. Azt mondja ő az élő példa arra, hogy ez a fenomén létezik: megtanultál egy nyelvet, mégsem tudod.
Sok-sok seggeléssel, tanulással bevágta kívülről a ragozást, az eseteket, a szavak összes lehetséges jelentését (hú, a latinban ez nagyon nehéz), tehát megtanulta a nyelvet, ami mégsem lett az övé. Nem beszéli. Talán nem is érti. (bár a latin esetében nem kimondottan beszédről van szó).
A magyarral is kicsit így áll, de ezt megbotránkozás nélkül csak a benfentesek értik, ugye Arany!
Passzív nyelvtudás, asszem így hívják azt amije van. Sok mindent ért, ismer, de alkalmazni nem tudja. Hiányzik a gyakorlás, a használat.

Viszont oltárira meglepődtem, az utóbbi időben a fiam szinte mindent ért. Egál mit mesélek, nincs már homlokráncolós, idegenkedő arckifejezéses visszakérdezés, hogy was heißt das? A gyerek ért engem. Érti a szlenget, a viccet, a magyar nyelvet.
Beszélni nem szokott magyarul, de már nem jönnek hülye visszakérdezések a mondataim után. Azt hiszem elértünk egy újabb mérföldkőhöz. Pezsgőt!

Persze ez visszafelé is igaz. Én is értem őt. Sőt, egyre inkább értem. Ma délután vele indultam kameranézőbe.

– André mehetünk?

– Ja sofort, ich muss noch meinen Linsensauger holen!

– Mit?

– Den Linsensauger!

– Micsodát?

– Linsensauger!

– A mit?!

– A biszbaszt!

– Ja! Oké!

mert így már én is értem. A kontaktlencséjéhez tartozó applikátorról van szó, a kis szipkáról.
Mert magyarul azért csak-csak könnyebb.

 

Színházi este Bécsben

A terv

Hónapokkal ezelőtt megterveztük az akciót. Május 25. csütörtök nemzeti ünnep Németországban, utána a péntek már ismét munkanap lenne, amit aki megtehet, kiveszi szabadságként. Az ilyen péntekek neve Brückentag (híd-nap), Ausztriában Fenstertag (ablak-nap). A mi tervünk ez volt: csütörtökön elutazunk Bécsbe és vasárnapig ott leszünk. Szombaton pedig színházba megyünk, mert ez volt a vágyam, mégpedig abba a színházba, ahol E. a párom a Mucival már volt. Akkor én nem tudtam velük tartani és a kíváncsiság azóta is piszkált. A jegyeket az előadásra már korábban megvettük. Megvettük? Lecsapott rájuk E. remek érzékkel! Tudta, hogy a Józsefvárosi színházban minden hónap 10-től indul a jegyárusítás a következő hónap előadásaira. (bizonyára nemcsak ebben a színházban) Ilyenkor hosszú sor kígyózik a színház előtt, illetve izzanak az online vonalak. A földrajzi távolság miatt neki is csak az online vásárlás maradt, de sikerült. Három jegy boldog tulajdonosai lettünk.
Veszek ki egy nap szabit erre a péntekre, a gyerek meg ezen a napon egyszerűen nem megy iskolába, egy nap hiányzást igazolhatnak a szülők. Családi ok, valami, akármi. A  gyerek még soha nem hiányzott az iskolából csak úgy. Mi túl normálisak vagyunk, betartjuk a játékszabályokat. Mit aggódom túl a témát? Hú, mert errefelé ezt nagyon komolyan veszik. Az iskolai tanév szent. Az első és utolsó napja is. Nem lehet hiányozni. Hányszor volt téma az újságoktól kezdve a tévéig mindenütt ez a merev, szigorú szabály. Családok, akiknek jobban oda kell figyelni az árakra, egyszerűen keményen megbüntetve érzik magukat a nyaraltatásra, üdültetésre épült biznisztől, akik másodpercre pontosan emelik az áraikat akkor, amikor a németek szabadságra mennek. Sokan fele árért tudtak volna nyaralást foglalni, de ez azzal járt volna, hogy a gyerekük hiányzik az iskolából. Vagy az utolsó napon, héten, vagy éppen az évnyitón nincs jelen. De ezt itt nem lehet kérem szépen. A tanévkezdés napján rendőrök cirkulálnak a vasutállomásokon és reptereken, próbálják levadászni a nyaralásból egy nappal később visszatérő családosokat, iskolaköteles gyerekkel. Az ilyen szentségtörő népeknek aztán komoly büntit akasztanak a nyakába. Na egy hasonló tettre készültünk mi is vakmerően. Talán az életben először próbáltunk meg egy kicsit kitörni a kötelességtudó és tisztességes polgár szerepéből. De….

Ember tervez, isten végez.

Azt hittem nem hallok jól. Egy héttel az út előtt kiderült, hogy az a nyolc gyerek, akik a Hannoveri Kiállításon jártak, lemaradtak egy hittanos nagydolgozatról. Ezt pótlólag meg kell írniuk és a Herr Tanár pontosan ezt a pénteket szemelte ki erre. Gyermekem érintett benne. Naná. Namost a gimiben az a helyzet, hogy a szülő sima hiányzásokat egytől-három napig terjedően igazolhat. Viszont, ha nagydolgozatról van szó, akkor nem. Ebben az esetben a gyermek nem hiányozhat. Ha mégis, akkor csak azért, mert beteg és ehhez kötelező az orvosi igazolás. Ez híján egy nagy nullást kap rá, ami így a tizenegyedikben már nagyon szar dolog lenne, már számítanak a jegyek az érettségi miatt.
Mit csináljunk? Szállodai szobák megrendelve, azt nem lehet visszamondani, mert egy speciális upgrade foglalás, amit maximum átadni lehet másnak, visszamondani nem. Ott a színházjegy is, kár lenne veszni hagyni.
– André, nem elég ha elmondtok két miatyánkot? Nem lehet elmondani a tanárnak mire készülnénk?
– Nem, hogy jönne az ki? Ráadásul úgyis meg kell írnom, én inkább szeretném a többiekkel megírni, legalább túl vagyok rajta.
Beszarok, ez nem lehet igaz. Hittandolgozat, hittandolgozat. Még ha latin, vagy fizika nagydoga lenne, azt megérteném, azt komolyan kell venni, de hittan?! Mégcsak vallásosak se vagyunk! Most őszintén, tényleg dolgozatot kell írni egy természettudományos szakirányú gimnáziumban 2017-ben? Jóvanna, tudom a választ én is. Ha tantárgy, akkor igen. De ennyire akkor sem cseszhetnek ki velünk …
Mi lenne, ha elmennénk a háziorvosunkhoz, ő biztosan megértené és adna igazolást, de itt mi magunk is elbizonytalanodtunk. Ennyire asszociálisak mi se vagyunk, nem tudunk hazudni. A gyereknek se mutathatunk ilyen példát, a rohadt életbe, hát úgy tűnik E. és én, két szobában fogunk aludni a szállodában! Remélem a tanárnak majd Isten megbocsát. Ámen.

Mentőakció

A facebook megfelelő csoportjaiban (Bécsi magyarok, stb.) felajánlottam a színházjegyet, a szobát. A lehető legklasszabb dolog történt, egy nürnbergi barátnőm régóta Bécsben élő lánya kívánta velünk együtt megnézni a darabot! Anyukájából kiindulva, biztos voltam benne, hogy jó kis esténk lesz. A szoba maradt mind a kettő, de valahol ez is tetszett. Saját hotelszoba Bécsben, végre én lehetek a Csárdáskiránynő. Saját szoba, saját budoár, akkor nyitom ki az ablakot amikor akarom, juhhu, gyerünk!

A színház

Theater in der Josefstadt (Józsefvárosi színház). Mit mondjak? Gyönyörű. Az a rengeteg vörös bársony, az a finom elegancia, Ferenc Józsi nem spórolt ezen az épületen, fennséges.

fotó: www.wien.gv.at

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

http://www.josefstadt.org/theater.html

A szerzőről:

Johann Nepomuk Eduard Ambrosius Nestroy bár ebből elég a Johann Nestroyt megjegyeznünk, sőt Bécsben elég a Nestroy is.
Nestroy egy tősgyökeres osztrák drámaíró, színész és operaénekes volt. 1801.december 7-én született Bécsben és 1862. május 25-én hunyt el Grázban. Az ő darabjai jelentik a régi bécsi népszínház kimagasló irodalmiságát. Darabjaiban egyértelműen megmutatkozik, mekkora mestere volt a szavaknak. Remekül játszott a nyelvvel, ötvözte az irodalmi németet a bécsi dialektussal és a köznyelvvel.  Mindezek ismeretében kicsit féltem, tudtam, hogy nehéz dió vár rám. Na szevasz, hogy fogok én egy régi nyelvezetű darabot egyáltalán érteni? Reméltem, hogy azért követni fogom tudni. A Zerrissene (A félember) c. darabját látta a párom és a fiam. Az ő elbeszélésükből tudom, hogy a régi darab a részben régies nyelvezete ellenére is teljesen aktuális, sőt szenzációsan mai, hiszen a napokban is történhet. A bemutatott emberek ma is köztünk járnak, az emberi természet,  a gyarlóság nem fog változni sohase. De most visszakanyarodok a rám váró darabhoz:

Johann Nepomuk Nestroy – A külvárosi leányka (Das Mädl aus der Vorstadt)

Mik ezek a Vorstadtok? Az 1500-as évektől kezdődően, Bécs lakosságának növekedésével alakultak ki ezek a külvárosok. Akkoriban a belvárost körben fal védte. A falon túli szabad területek adtak helyett a kis településeknek. A belváros és ezen külvárosok közötti határ kb. a mostani Ring helyén volt. Ezeknek a külvárosoknak a külső támadás elleni védelmében építették 1704-ben a Linienwallt, ami a berlini falhoz hasonló falrendszer, ami ma a Gürtel vonalának felel meg. 1850-ben rendelte el I. Ferenc József császár Bécs városának kerületekre történő felosztását. Ezzel a külvárosok is Bécs részévé váltak. Mindenképpen meg kell említenem a Ring Straßeval kapcsolatos információt is, ami az addig tartó építési tilalommal kapcsolatos. A császár a kerületek bevezetésével együtt, a Ring-re vonatkozó építési tilalmat is feloldotta. Ettől kezdődött a Ring felvirágzása. A tehetős polgárok, arisztokraták meg kívánták mutatni az udvarnak, a polgároknak magukat a vagyonukon keresztül, elkezdődött a paloták, villák, mesebeli épületek építése a Ring-Straße vonalán. Úgy mint Magyarországon a falvakban. Egy újonnan épített ház biztosan egy pár centiméterrel magasabb és csicsásabb kell, hogy legyen a szomszédénál. Ha Bécsben már jártatok, akkor tudjátok micsoda pazar épületek épültek a Ringen. Öröm a szemnek. (Kicsit más, de le kell írnom, különben elfelejtem: a Rathaus, a Városháza is azért lett olyan gyönyörűséges, tornyos, fodros, pompás, mert a városi vezetés fricskázni akarta a császárt, aki nem akart tudomást venni róluk, nem tetszett neki egy rajta kivüli hatalom, egy tanács, amelyik beleszólhat Bécs város vezetésébe, életébe. A Rathaus épületén álló manusz is szándékosan olyan nagy és olyan magasan áll, hogy a Hofburgból is láthassák. )
A finom népek a belvárosban, az Innenstadtban éltek, a külvárosban jellemzően a szegények. Köztük persze a varrólányok, illetve a “lányok”, akikhez átjártak a finom urak. Azok a finom emberek, akik soha be nem tennék a lábukat a Vorstadtba. Szóban persze és elméletben. Nestroy ebben a darabban ezt is kifigurázza. Az egyik szereplő (A spekuláns Kauz) rendszeres vendége az egyik “olyan” háznak. A történetben egy finom, belvárosi özvegy készül az esküvőjére, de a lovag visszakozik, mert fülig szerelmes lett egy külvárosi leánykába. További szálak is elvarrásra kerülnek a történetben, a vége persze happy end és a szegény lány édesapjáról kiderül, hogy nem ő követte el a rablást, így rehabilitálódik, a lány is visszanyeri a korábbi társadalmi helyzetét, mehet az esküvő. A szálakat mozgató és nekem, a német-bécsi nyelvtudásomhoz képest kicsit bonyolultan és gyorsan filozofálgató főszereplő Schnoferl a zugügyvéd. Akkoriban nehéz volt engedélyt szerezni az ügyvédi tevékenységhez, ezért nagyon sok volt az u.n. Winkeladvokat, zugügyvéd. Az 1841-ben bemutatott darabban maga Nestroy játszotta Schnoferl szerepét.
Nestroy a darabban a Winkeladvokat kifejezést a cenzúra miatt nem használhatta, ezért hívja Schnoferlt Winkelagentnek, zugügynöknek. Még egy kicsit szeretném untatni az olvasót, mégpedig ezzel a Schnoferl névvel. A schnofeln szóból ered, ami azt jelenti mint a kutyák esetében a Schnuppern, a szimatolás. Szóval olyan embert jelent, aki mindenbe beleüti az orrát.
A darabbeli Schnoferl szimpatikus. Összehozza a szerelmeseket, kinyomozza a bünesetet, helyére tesz mindent. Igazságot tesz. Közben meg jókat mond. A  képen szereplő mondata is szenzációs, de nem hiszem, hogy jó lesz belőle a magyar fordításom…. sajnálom, megpróbáltam.

Zugügyvéd vagyok és melyik tárgynak van a világon nagyobb “zúga”(szöge)  az emberi szívnél?

Schnoferl, Winkelagent – Thomas Kamper /fotó Theater in der Josefstadt

Szenzációs szinészek játszottak a darabban.

Michou Friesz nevét örökre megjegyeztem. Egy élmény a színésznő.

Frau Erbsenstein – Michou Friesz fotó Theater in der Josefstadt

Részlet a darabból.

 

Érdemes-e, nem száz százalékos nyelvtudással színházba menni?

Mert ugye ezt sokan kérdezik. Mennyit értettem a szövegből? Mennyire tudtam követni az eseményeket? Őszintén?
Az eseményeket jól tudtam követni. A párbeszédeknél ha túl gyorsan zajlottak, néha lemaradtam. Főleg Schnoferl bonyolult fejtegetései ijesztettek meg a darab elején, attól féltem, mehetek is haza, ezt én nem fogom érteni. De a lényeget értettem, követni tudtam a történetet, sok poén még nekem is átjött. A bécsi kifejezések közül is jó néhány. Híztam is rendesen. Ha hármunkat osztályozni kéne, akkor a következő jegyek adnám szövegértésre:

E. (a párom) csillagos ötös. Német anyanyelvűként, bécsi szívvel és 20 éves ottlakással könnyű neki.
E. a barátnőm kislánya ötös. Ő perfekt német. De a bécsi kifejezéseket nem úgy keni-vágja mint apus, meg Nestroy.
Szerénységem hármas alát kap. Bár apus szerint hármas fölé. De ez megint rá jellemző, egyszerűen aranyos. (de akkor is hármas alá volt, higgyetek nekem.)

És igen, menjetek színházba akkor is, ha nem beszélitek tökéletesen a nyelvet! Hihetetlen élmény, egy másik nyelven látott és értett előadás. Tagságit váltott ki E. a jövő évadra, ami azt jelenti, hogy már jobb jegyekhez is hozzájutunk amikor a jegyeladás elindul. Már alig várom a következő előadást Bécsben a Theater in der Josefstadtban.

Akar valaki még velünk jönni?

 

Bécsben jártam (ugyan ki gondolná? …)

Egy 2014-ből származó írásom poroltam le, kár lenne érte, ha eltűnne.


A múzeumok, emlékhelyek közül sokat, már sokszor láttunk, ezért a kevésbé izgalmas Kaisergruftra került a sor.  Ez az a hely ahova tényleg csak akkor mész, ha már mindent láttál. Főleg egy gyerekkel. Egy Sisi lakosztállyal, Hofburggal, Schönbrunnal nem veszi fel a versenyt. A Kaisergruft a császárok, a császári család temetkezési helye, magyarul a Császári kripta, ami Bécs belvárosában található, a Hofburg közelében.

A Kaisergruft

Anna császárnő alapította 1617-ben a Kapucínus kolostort és rendelte el benne a kripta építését. Ennek a kriptának aztán egy évvel később ő lett az első “lakója”, majd szintén egy évvel később követte őt férje, Mátyás császár. A Habsburgok hivatalos temetkezési helyének számít a Kaisergruft 1633-tól.  A Habsburg, illetve a Habsburg-Lothringen család számos tagja mellett, 12 császár és 19 császárné nyugszik a termekben. 

A legutolsó itt eltemetett Habsburg: Habsburg Otto. Mivel ő már se császári, se királyi címet nem viselt, ment is egy darabig a hercehurca, kaphat-e bebocsátást a kriptába. Azt hiszem sokan osztják a véleményemet, Otto bácsinak halála után ott volt a megérdemelt helye. Kiemelkedő ember volt. Istenem, hogy nem koronázták meg? És?  Egyrészt erről ő nem tehet, a történelem elsodorta a Monarchiát. Másrészt ezt a széles látókörű, tanult, olvasott, tájékozott, intelligens embert a tettei, a gondolatai és az élete tette uralkodóvá, nem a cím, a trallala és nem egy korona. Habsburg Otto, Európa népeinek, azok jogaiért küzdő császára volt.
(Habsburg Otto 2011-ben hunyt el, és akkor tényleg sokat cikkeztek arról, hogy folytatják-e a tradíciót, bekerülhet-e egy, igaz Habsburg, de cím nélküli az elődei, a királyok és császárok közé, vagy nem? Ehhez képest minden csinnadratta nélkül simán beengedték Ottó bácsi 2010-ben elhunyt feleségét. A koporsója ott áll Ottó bácsi koporsója mellett. Regina von Sachsen-Meiningen csak Habsburg Ottóval kötött házassága után lett von Habsburg. Halála után egy évvel később, férje halálával egyidőben helyezték el az ő maradványait is a Gruftban a férje mellett.)

A kriptába történő bebocsátás

Ez a beengedési szertartás érdekes. A temetési menet eléri a kripta bezárt ajtaját. Az egyik herold  megzörgeti az ajtót. A kopogtatásra kiszól bentről az egyik kapucinus szerzetes:
– “Ki kívánja a bebocsátást?”  „Wer begehrt Einlass?“ 
A herold a válaszában felsorolja az elhunyt összes, életében kapott és hordott címét és cafrangját.
A kapucinus szerzetes válaszol:
– “Nem ismerjük!”
A herold másodszor is bekopogtat. A kérdés ismét felhangzik:
– “Ki kívánja a bebocsátást?”
A herold már csak a címek egy rövid összefoglalásával válaszol, de az ajtó mögött a szerzetesek kérlelhetetlenek.
– “Nem ismerjük!”
A herold harmadszor is bekopogtat. Az ismét felhanzó kérdésre ezúttal másképp válaszol. Csak a keresztnevét említi az elhunytnak, amihez hozzáteszi: … egy halandó, bűnös ember.   („ein sterblicher und sündiger Mensch“)
…. és az ajtó feltárul, az érkező bebocsátást nyer.
Valahol roppant érdekesnek tartom ezt az egészet, hiszen annak ellenére, hogy ez a kiváltságosok “helye”, pont ők azok, akik a kiváltságaikkal mégse nyernek bebocsátást. Ezek ideje a halállal végetért.
Tökéletes értékelése az ember utolsó állomásának, a végnek, amikor a címekkel, vagyonokkal, fontossággal már nem érnek el semmit.. Itt már nem a címzetes nagyúr érkezik, hanem Mátyás a halandó és bűnös ember. Kizárólag ő nyer bebocsátást. Neki van ott helye, nem a címeknek. Érdekes szokás, igaz?

Egy részlet a “Kronprinz Rudolfs letzte Liebe”, azaz Rudolf trónörökös utolsó szerelme c. filmből, amiből jobban érthető válik a ceremónia:

A kriptába történő bebocsátásról ír egy blogoló, méghozzá pontosan Otto von Habsburg temetése kapcsán. A blog németül íródott. Itt lehet elérni, klikk  
Otto von Habsburg temetése alkalmával a második kopogtatás után eltértek a hagyományoktól. Elvileg egy rövidebb összefoglalásnak kellett volna elhangoznia (ahogy az előbbi filmrészletből is kiderül), de itt más történt. A világi címek és kitüntetések kerültek felsorolásra, amiket Habsburg Otto élete munkájával szerzett. 

A Kaisergruftot érdemes megnézni. De előtte mindenképpen célszerű felkészülni a történelemből …. mert, hmmm, szégyellem, de bevallom, hogy azt a rengeteg császárt, császárnőt, császárnét, királyt, királynőt, herceget és hercegkisasszonyt nem is bírtam követni. Nagyon jól kell(ene) ismerni a Habsburg ház történetét, ahogy az európai történelmet. Itt van például egy kisgyerek koporsója. Leopold Johann IV.Károly császár elsőszülött fia volt, láthatjuk, még az egyéves születésnapját se érhette meg. A halálával lépett életve a pragmatika szankció”, ami a Habsburg ház női ágán történő örökösödést jelentette. Így történt, hogy Leopold Johann halálával lánytestvére, Mária Terézia jutott a trónra. Apja, IV. Károly halála után a hölgyemény lett Ausztria császárnője. (Mária Terézia 1740-ben került a trónra.) 
Tegye fel a kezét, aki erre még emlékezett a tanulmányaiból! De őszintén!
Mert én nem.
Ha Mária Terézia, akkor nekem csak a keménykezűsége, a rengeteg gyermeke és a testőrei, na meg a velük kapcsolatos pletykák jutnak az eszembe. Bocsánat, ha nem voltak helyénvalók a szavak, mégiscsak egy temetőben járunk.


A rengeteg szarkofág, nyughely között sétálva engem főleg egyetlen koporsó fogott meg. (azóta utánakerestem a neten, összesen három ilyen van a kriptában, nekem csak egyet sikerült megtalálnom). Egy gyermek koporsója. Még arra se méltatták szegényt, hogy nevet adjanak neki. Jó, jó biztosan másképpen volt az akkori időkben, néha a pap nem lehetett elég gyors, mire odaért volna, hogy megkeresztelje az újszülöttet, késő volt, a pici meghalt. De akkor is. Azért ráírhattak volna valamit, lehetett volna egy neve a kicsinek. Egy kis angyal, vagy tündér, vagy drága, bármi. De nevetlenül eltávozni?! Nekünk a jelen korban, kulturánkkal, szokásainkkal, de legfőképpen a szívünkkel, ridegnek, embertelennek tűnik az ilyen. Kiváncsi lennék a valós történetre. Mi történt és miért nem lett neve a kicsinek.

 

Természetesen itt fekszik Franz’l és imádott Sissi -je is. (Sisi nevét eredetileg egy s-vel írták!)
Ferenc Józseftől jobbra Sissi, balra pedig a fiúk,Rudolf a trónörökös nyugszik. (aki öngyilkossággal vetett véget életének). Sissi koporsójánál mindig van magyar nemzeti színű szalaggal átkötött virág. 

Érdekes az is, hogy az uralkodók nem egyenrangú házastársai és leszármazottjaik nem kerülhettek haláluk után a Kaisergruftba. Ezért például Ferenc Ferdinánd köszönte szépen a bécsi lehetőséget és építtetett magának, a feleségének és három gyermeküknek egy saját kriptát az Artstetten-i kastélyban. (Az 1914-es szarajevói merénylet után ott helyezték őket örök nyugalomra.)

A Kaisergruftból jó végre kijönni. 
De mindenképpen érdemes bemenni!

Irány a Würstelstand!

Péntek este a Fendrich koncert után, kilépve a Stadthalléból az éjszaka fogadott minket. Feltúrbózva, tele a zene által kiváltott emóciókkal, az átélt koncert élményével, csak egyre vágytunk, hogy mindez folytatódjon. A fene se kívánt aludni menni. Viszont a folytatáshoz falat kell és egy sör. Hova mész Bécsben éjszaka ha éhes vagy? Még szép, hogy az egyik Würstelstandhoz (virslis, sültkolbászos)! Bécs elképzelhetetlen enélkül a standok nélkül.

A Würstelstandok története

A monarchia idejére datálódik az alapításuk, a háborút megjárt katonák egzisztenciáját próbálták ezekkel a – akkortájt még mozgó – kis büfékkel biztosítani.  Késő éjszakáig nyitva voltak, amivel az éjszakában dolgozók és úton levők életét könnyítették meg, akik a késői órák dacára is meleg falatokhoz jutottak.
A Würstelstandok igazi klasszikusok és töretlenül tartják Bécsben a népszerűségi listán méltán elfoglalt helyüket. A Würstelstandoknál éjszaka ott falatozik egymás mellett békességben a taxis, a politikus, a csöves, a rocksztár, a színész, a bankár, a milliomos, a tanár, a mentős, a turista. A Würstelstandál mindenkivel összefuthatsz, az összes szociális réteg jelen van. Éjszaka indul be igazán a nagyüzem és általában reggel négyig tart.

Mi a Leo-hoz mentünk (Döblinger Gürtel 2 Wien 1190), mert ő esett útba.

Würstelstand Leot 1928-ban alapította Leopold Mlynek és ez volt Bécs legelső Würstelstandja.

Mit lehet ott enni? Virslit, sültkolbászt, sajtos sültkolbászt (ez a Käsekrainer), debrecenit, sült kolbászt, hot-dogot, Leberkäset (húskenyér), hamburgert, sültkrumplit. Ha melletted egy bécsi – szóval egy profi – rendel, nehogy megijedj a szavaktól, amiket garantáltan még soha nem hallottál, ők egy más nyelvet használnak. Ezt nem ismerheted, ehhez ott kell élned. De az a legjobb, ha született bécsi vagy. (Bár vallom, hogy mindez inkább urbán legenda, mivel én még soha nem hallottam bécsieket ennyire extrém módon rendelni a virslisnél. A Hasseét és a Scherzerlt modják, de extrém nyelvi túlzásokba nem esnek. Az a személy, aki az Eitrigét mit an Schoafn-val rendeli, az nagy valószinűséggel Piefke (porosz) turista, aki jópofának, de leginkább jól értesültnek szeretne tűnni az útikönyvének lapozgatása után.)

De kétségtelen, ezek a szavak léteznek. A bécsi nyelv jó néhány gusztustalan kifejezést talált ezekre a kolbászos standokon árúsított falatokra.
Nézzük, hogy rendel egy “állítólagos” profi az útikönyvek szerint (aki az életben nem más, mint Kai-Uwe Castropprauxelből és Jürgen Bielefeldről .. )

“a Eitrige mit an Schoafn mit an Krokodü an Buggl und an Sechzehnerblech”

azaz kérek “egy gennyest egy erőssel, egy krokodillal, egy púppal és egy tizenhatosbádogot”

He? Mindjárt mondom mi miért van!

Eitrige = sajtos sültkolbász. Az Eiter magyarul gennyet jelent. A sültkolbászban szétfolyó sajt látványára asszociálva hívják “gennyesnek” …. jó étvágyat. (De felejtsd el, elég ha csak Käsekrainert rendelsz. Értik így is.)

Schoafn = scharf, azaz erős. Ez a Schoafn a Würstelsandnál erős mustárt jelenti.

Krokodü = Essiggurkel, ecetes uborka (jé, most hogy írom, látom magam előtt az ubit, valóban hasonlít a krokodilra!)

Buggl = egy scherzel Brot, azaz sercli. A Buggl a német púp (der Buckel) szóból ered, a kenyér serclije ahhoz hasonlít.

Sechzehnerblech = ez kivételesen csak jópofa. Az Ottakring sörfőzde Bécs 16.kerületében található. A dobozos Ottakring sör ezért viseli a “tizenhatos(i) pléh/bádog” nevet.

Tehát mi volt a rendelés?

Egy sajtos sültkolbász mustárral és ecetes uborkával. Hozzá egy kenyérsercli és egy dobozos sör.

Krokodü és Buggl nélkül én is ezt a menüt fogyasztottam ezen a februári éjjelen, úgy emlékszem fél éjfél körül járt. De jó volt, istenem! Leo Facebookos oldalán meg is jelent a róla készített fotóm, híres lettem, bitteschön:

Nézzük mik vannak még egy Würstelstandon!

Ott a Haße” (Burenwurst) – a magyar sültkolbászhoz hasonló. A szó a Heiße, azaz “forrót” jelenti (és ezt tényleg így rendelik a bécsiek is: Haasse)

az “OarschpfeiferlArschpfeife = seggkorbács … bocsánat, az erős pepperóni.

a “G´schissene” = a kremsi mustárt jelenti, hát hogy mondjam, a szarral kapcsolatos. Az odaszarttal. Nem tudom szó szerint lefordítani, nem is kell. A látványáról értitek ugyis, hogy mire gondolnak.

a végén egy “Brenn obi” ami brennt runter, szóval lefelé éget. Mi más lehet, mint egy Stamperl, azaz egy snapsz!

Egy érdekes nyelvészeti cikk a Käsekrainer, pontosabban a Krainer név eredetével kapcsolatosan.  Állítólag (még a Monarchia idején) Szlovénia Krajna nevű településéről ered a kolbász receptje, így hozzá a név is. A szlovákok jelezték, hogy jogot formálnak rá, de az osztrákok nem hajlandóak meghátrálni, (igazuk van). A recept eredetétől függetlenül, a Käsekrainer kimondott bécsi / osztrák kifejezésé vált.  https://www.nyest.hu/hirek/tobb-nep-mint-kolbasz#b1

Azt hiszitek, hogy én ezt itt fent mind kívülről tudom? Hogy így tudnék rendelni? Áh, dehogy! Egyrészt röhejes lennék az ungarischen akcentusommal, másrészt ki se tudnám őket rendesen mondani. Ennek ellenére, még soha nem maradtam éhes Bécsben. Sőt! Szomjas se.
Ha Bécsben jártok, próbáljátok ki valamelyik Würstelstandot, biztosan nem fogtok csalódni. (A leghíresebb, talán legmenőbb is egyben a Würstelstand Bitzinger az Albertina Platzon. (a weboldaluk: https://www.bitzinger-wien.at/ )

Érdemes meglátogatni a kedvencemnek, Leonak a weboldalát is. Würstelstand Leo
A falatok, a régi képek, a történetük, mind-mind megéri az odakattintást.

foto: http://wuerstelstandleo.at/geschichte-wuerstelstand-leo/

 

foto: http://wuerstelstandleo.at/geschichte-wuerstelstand-leo/

És persze még mindig Rainhard Fendrich. De innen ez már tényleg csak az avatottaknak való. Azoknak, akik szeretik őt, vagy csak pusztán kíváncsiak rá.
Raini ha Bécsben jár szívesen eszik Käsekrainert mustárral, vagy tormával és pepperónival.
Tovább nem tudok írni róla, mert olyan hihetetlen éhség tört rám, a fél karomat adnám azért az Eitrigéért.
Vagy sültkolbászért. Mindegy.
Ennem kell.

 

 

Bécsben

az előzmények:  Rainhard Fendrich Nürnbergben


Raini szerdai nürnbergi koncertje utáni napra óvatosan és roppant előrelátóan szabadságot kértem. Persze csak egy napra, csütörtökre, pénteken ismét dolgozni készültem. Egészen csütörtök reggel 8 óra 56 percig, amikor is megérkezett Rainhard Fendrich facebook teamjétől az üzenet, nyertünk két jegyet a pénteki bécsi koncertjére. Az örömünk leírhatatlan volt, az a mint majom a farkának féle. De! Mert ott volt ugye a de, a nem fog menni mummusa is, hiszen nekem péntekeken dolgozni kell mennem. Bécsbe?! Holnap? Ne, felejtsd el! Bizony, nem fog menni, mert teszem azt, kivehetek még egy napot, neeem, ezt nem tehetem meg, áh, meg se kérdezem, nem hozhatom kellemetlen helyzetbe a főnököt, hogy nemet kelljen mondania, de tényleg, egyszerűen nem hiányozhatok, néhány dolgot el kell intézzek az irodában, ezeket nem lehet hétfőre eltolni, te jó ég most mit csináljak…. nem, áh, ez egy baromság, ki az a hülye, aki csak úgy elszalad Bécsbe egy koncertre, főleg így, hogy spontán az egész, mi lenne a kisfiammal itthon egyedül, áh, nem megy.
Rémülten keresgéltem a kifogásokat.
Ezzel szemben E. (mein E.) a szokásos nyugalmával nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a problémáknak, ő a megoldásra fókuszált.
“Szerinted nem egy ökörség pénteken Raini koncertjére utazni Bécsbe?” – kérdeztem kapkodva, kétségekkel teli hangon, mert nem gondoltam túl normális dolognak a tervünket, de a válasza pontosan az volt és úgy, ahogy csak E., a párom tud beszélni. Okosan, megfontoltan, halkan.
“Nem.”
És tudtam, hogy neki van igaza, így kell élni. Ez nem ökörség, hanem egy hihetetlen nagyszerű ajándék, amivel egészen egyszerűen élni kell.
Na lássuk csak. Valójában csak néhány emailt kéne megírnom és pár telefont elintéznem, de ezek nem tartanak olyan sokáig …. telefonálni meg az autóból is tudok, elég lenne, ha csak délelőtt mennék be és fél nap szabit kérnék. Ha 12.00-kor elindulunk Nürnbergből, akkor 17.00 órára meg is érkeznénk, a koncert a Stadthalléban este 20.00-kor kezdődik, meg tudnánk csinálni…. és innentől kezdve már olyan lázban égtem, mint egy, a karácsonyt váró kisgyerek. Ettől a ponttól kezdve már nem tudott senki se eltéríteni az ötlettől.
Azért izgultam, hogy mit fog majd szólni a főnököm, mi lesz a reakciója, ha majd telefonon felhívom és elmondom mi történt és fél napot szeretnék kérni, hiszen ezen múlik minden, de nem csalódtam benne. Aggódott, hogy egyáltalán elég lesz-e 12.00-kor indulnunk, szerinte menjünk korábban. Félénken megkérdeztem, hogy hasonló helyzetben élne-e ő is a lehetőséggel, khhh Frau X, ön is elmenne a koncertre Bécsbe? Na klar! (még szép) – hangzott a válasza és nevetett. Szerinte ez egy szuper ötlet. Én ettől ismét készen voltam megvívni akár a Darth Vaderrel is. A homlokráncolós realitás egy suttyantással eltűnt, maradt a mámor.
Ha már megyünk, akkor vasárnapig azért ott maradunk, jó lenne, ha sikerülne szobát kapnunk a törzshelyünkön. Lett, minden simán ment. (Szerintem a tudtom nélkül van egy szobánk ebben a szállodában ahol rendszeresen megszállunk, mivel mindig ugyanazt kapjuk. Utána fogok nézni a bankszámlánkról történő utalásoknak.)
Ezek után már tényleg mindig elő lett készítve, folyt rólam a víz az izgalomtól, de micsoda izgalom volt ez kérem! Isssteni!
Másnap elég érdekes volt, reggel a fél 8-as metróban az álmos, unott tömeggel együtt utazni a munkába, nehéz volt magamat visszafognom, legszívesebben ordítottam volna az örömtől, hé emberek, megyünk Rainireeee!
Az irodában kicsit izgatottabb voltam, aztán kicsit melegem volt, kicsit fáztam, kicsit lassan nem voltam magamnál. Vérnyomást nem mertem volna mérni. Semmit se mertem volna mérni.
Beszarok, ez akkora buli! Délelőtt még dolgozol Nürnbergben, este pedig már Bécsben jársz Rainhard Fendrich koncerten, ezt el se hiszem!

3/4 11-kor indultunk el Nürnbergből. Fél Európai Unió úton volt, köztük néhány eszelőssel, a jobb sávban csak kamionok. De szerettem mindenkit. A gyorsakat, a lassúakat, az arrogánsakat és a tökölősöket is. Elvégre Bécsbe mentünk. Vigyázott ránk az ég, velünk repültek az angyalaink, minden rendben volt.

A megérkezésünk a kedvenc városunkban Bécsben, mindig kis örömünnep. Ahogy beérünk az autópályán a városba, ahogy megpillantjuk a házakat, a Bécsi erdőt, Höhenstraßét… onnantól már  nyugalom van. Valahogy otthon vagyunk, biztonságban. A volt lakásunk környékén érünk be a városba, ismerős utcák, épületek, a múltunk egy darabja, hát legalább olyan érzés, mint amikor meglátom a Győr táblát…
A hotelnél hagytuk az autót és elindultunk Öffikkel (tömegközlekedés) a nagy kalandra. A délelőtti képek Nürnbergről, az irodáról, a kollégákról, mind-mind szertefoszlottak, nyomuk se volt, mindent kitöltött az élmény, a látvány: Bécs, az utcák, a Bim és végre a helyi dialektus (juhuuu) nem tudtam betelni vele.
A Stadthallében átvettük a nyeremény jegyeket, de még volt 2 óránk. Gyerünk enni!

A közelben van a Mader étterem (ajánlom: http://www.restaurantmader.com/) , ami az interneten olvasható kitűnő vélemények miatt már régóta a listánkon szerepelt, most vagy soha alapon meglátogattuk. Hát péntek este lévén tele volt. Szerencsénkre lett helyünk. Na ja, volt egy kis ültetés ide-oda, de maradjunk az előbbi mondatnál, szóval lett helyünk. A kaják olyanok, amiért érdemes magyar gyomorral Bécsbe disszidálni. E. a Herrenguláschának elfogyasztása után az érdeklődő kérdésemre csak azt válaszolta, hogy nem finom, meg nem ízletes, hanem es war ein Traum. Maga az álom. Közeledett az esti koncert Rainivel. A határtalan izgalom miatt utat követelt magának egy kettő stampli. A Maderben kifüggesztett táblák szerint nem szabad kihagyni a szenzációs Ringlotten pálinkájukat. Mi a szar az a Ringlotten? Képek is voltak róla, virágzó ringlotten-ág, de nem jutottunk tovább. A növénytani ismeretink (is) sekélyesek. A pincér az érdeklődésemre, hogy milyen is ez a Ringlotten, csak annyit mondott, hogy muszáj megpróbálnom! Igaz amióta ivott belőle, azóta kihullott és már nem nő vissza a haja, de nagyon finom, feltétlenül ajánlja. (wiener Schmä) A szó és a stamperl ízlelgetése közben döbbentem rá, hogy a Ringlotten valószínüleg a ringló lesz. Ennek örömére még egyet kértünk. (Valójában csak én, de nagyon ciki ezt leírni …)

A falatok után visszatértünk a Stadthalléba, de erre az útra nem emlékszem, az izgalom teljesen kiütött. Aztán elkezdődött a koncert, jött ő, Raini. Tele volt a nézőtér. Még most is libabőrös leszek a fantasztikus élménytől. A koncert ahogy Nürnbergben is, az Es lebe der Sport – Éljen a sport! nótával kezdődik, a kivetítőn fényképek róla, óh, te magasságos, micsoda régi képek, Raini fiatalon…  meine Fresse,  ezekre az arcaira én is emlékszem a múltból …. Sajnos egyre gyakrabban szembesülök az idő múlásával. Utána percekig vastaps, dobogás a lábakkal, eszméletlenül átjön, mennyire szeretik az emberek ezt a művészt. Ő meg csak áll a színpadon, mosolyog – ahogy csak ő tud mosolyogni – és megállapítja: Daheim ist daheim. Szóval az otthon azért mégiscsak az otthon. Igen, Bécsben ő otthon van. Bár már nem ott él, de onnan származik, ő mindig egy bécsi marad. Für Immer A Wiener … Ahogy az egyik régi számában is énekli. Örökké bécsi. (ahogy E. a párom is. Aki bármennyire is tartja magát egy Raini koncerten, legkésőbb ennél a számnál folynak a könnyei. Ez van. A zene a lélekig hatol.)

Kezdődik a koncert (a felvétel még Nürnbergben készült, de ugyanez volt a bécsin is. )

Szeretnék megmutatni egy-két snittet a két koncertjén készült felvételeimből, hogy visszaadjam mindazt, amit ez a művész ad az embereknek. A saját felvételeim nem nagy durranások tudom, de remélem átjön, mennyire szeretik őt a népek …. velem, velünk együtt!
A második icipici részlet a Schickeria c. számából való. (A helyszín ismét Nürnberg és nem Bécs. Mivel Nürnbergben az első sorban ültünk, Bécsben pedig hátrébb, ezért a nürnbergi felvételek jobban sikerültek.)

Biztosan nem sok magyart érdekel egy osztrák zenészlegenda meg a zenéje, de higgyetek nekem, őszintén kár, hogy sokan kimaradnak belőle. Mi benne annyira jó, amikor nem is magyar? Miért tudok ennyire azonosulni vele? Azért, mert hihetetlen jó zenét csinál, amikhez káprázatos szövegeket ír. És ezek a szövegek szívhez szólnak. Persze nem véletlenül találtam rá, megfertőződtem. A párom a tettes. Annyiszor hallgatta ezeket a zenéket, annyiszor mesélt róla, észre se vettem, a finom pókháló már körbeszőtt. Amikor valamelyik nótája különösen megtetszik, megpróbálom értelmezni a szövegét. Na ja…. Ilyenkor jó E. a párom a háznál, aki a szöveget számomra lefordítja és érthetővé teszi. És onnantól kezdve indul a csoda, a dal az enyémmé is vált.
Azt ugye el tudjátok képzelni milyen érzés amikor egy koncerten Presser Gábor elkezdi énekelni búgva, súgva, finoman: …elmegyek, elmegyek messze megyek… Ugye? Félelmetes! Öröm, öröm, boldogság és éneklem, éneklem. Ha ott vagy, énekled tele szívvel, hiszen érted, érzed minden rezdülését a kék asszonynak, a dallamnak, a zenének, a hangoknak. De ugyanez történik Zorán, Demjén, Piramis, Omega …. dalok hallatán, hiszen ezek a zenék is mi vagyunk maguk. Valamikor megérintettek és velünk eggyé váltak.
Namost ugyanez az osztrákoknak a Rainhard Fendrich (Wolfgang Ambros, Georg Danzer, Peter Cornelius… ). Egy nemzedék nőtt fel vele (velük) együtt, a dalaikkal. Ezek a dalok az osztrákoknak ugyanazt jelentik, mint nekünk a “ha volna két életem”.
De őszinte leszek. Hibátlanul szöveget csak magyarul éneklek. Szövegbiztos csak magyarul vagyok. Az a nyelvem, az vagyok és maradok mindig is, magyar. A német nyelvet valamilyen szinten beszélem. Mivel már hosszú évek óta német nyelvterületen élek, könnyebb is vele a dolgom. A párom német, a fiam pedig úgy beszél németül, ahogy én soha nem is fogok. Ezért néha nem is értem amit mond. (fáj leírnom, de olykor-olykor az villan be, hogy talán ufok közé kerültem …, legalábbis az nem lehet, hogy az André az én gyerekem, hiszen a gyerekemet érteném…. nagy bánatos sóhajtás). Szóval nyelvileg engem jobbról-balról megtámaszt a családom, könnyebb a dolgom, mint annak, aki mondjuk apuval érkezett Magyarországról kicsit tetszik érteni mit tetszik mondanival. Én mostanra már a sokat (de persze nem mindent) tetszik érteni kategóriában járok, amihez hála isten hozzátartozik az irodalom és a nyüansznyi finomságok értése is németül.
És ezzel a nyelvi tudással már könnyebb volt. Megérkezett az életemben egy újabb szerelem, az Austropop Rainival és a társaival.

…és végre!

Aztán a csúcs, ami már két éve is megadatott: Fendrich koncert. A kedvenc Raini-számaimat élőben hallhattam  és énekelhettem együtt a többi rajongóval. És hihetetlen módon annyira a szívemhez szól néhány dala, hogy elhomályosul tőlük a szemem. Bizonyos dalai visszarepítenek engem is a múltba, a közös múltunkba Bécsbe, Ausztriába és ugyanúgy folynak a könnyeim, mint E.-nek, nincs mit tenni. Az I am from Austria a szívemből szól. Ez az I am from Austria különben Ausztria nem hivatalos himnusza. Ezrek kezdeményezik, hogy váljon a hivatalos himnusszá. Rainhard Fendrich egy interjúban elárulta, hogy egy picit azért meglepődött ő is azon, hogy a fiatalok az ő számát kivülről tudják, az ország offizielle nationalhymnéjét meg nem. Érdemes meghallgatni ezt a számot Rainhard Fendrichhel és a közönséggel. A felvétel kb. 7 évvel ezelőtt készült. De Gänsehaut pur. (tiszta libabőr)

Egy 2000-ből származó felvételbe is érdemes belenézni, két okból. Raini még csak negyven valahány éves, állítom minden nő szerelmes volt bele. A másik ok, a színpadon álló trió, a szenzációs Austria 3. Rainhard Fendrich, Wolfgang Ambros és Georg Danzer összeállt 1997-ben egy, a hajléktalanokat segítő benefitkoncert erejéig. Egymás számait énekelték és maguk se gondolták, hogy frenetikus siker lesz belőle, márpedig az lett. Így folytatódtak az Austria 3 fellépései. Szomorú történet vetett véget a trió pályafutásának, Georg Danzer hosszan tartó rákbetegsége után, 2007-ben elhunyt.

Összesen három Raini koncerten jártam eddig, kettő Nürnbergben volt, egy Bécsben. A különbség a nürnbergi és a bécsi koncert között tapintható, más. De nem Fendrich más, hanem a közönség. A nürnbergiek is éneklik a számait, ismerik kivülről a szövegeket és tapsolnak is rendesen ovációval. De könnyek csak Bécsben hullanak. Felemelő érzés volt ott lenni a Stadthalléban és azzal a kilencezer emberrel együtt énekelni, érezni, hogy egy picit odatartozom.

De ha a különbséget egyszerűbben kéne megfogalmaznom, ezt mondanám: Az I am from Austriát Nürnbergben ülve énekled, Bécsben állva és sírva. Állva és sírva 9000 emberrel együtt.

Utoljára (hú ezt nem ígérem, lesz még Raini nálam) még egy szenzációs dala, amelyik szintén egy klasszikus, egy szerelmes dal. Talán az egyik legszebb a világon… nekem mindenképpen. Ő az, a Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk című száma. Magyarra fordítva nem cseng olyan jól, mint németül. A “Mert akkora szíved van, mint egy bánya” cím nem hiszem, hogy megríkatna bárkit is, de higgyétek el, németül klasszabbul cseng. Magyarul inkább ezt a címet adnám neki: Mert hatalmas a szíved.

És jöjjön Raini ismét. A Weus’sd a Herz hast wie ein Bergwerk egy koncertfelvételen 2010-ből, utána pedig csak a dal sterilen, studiófelvételről. Aztán a szám szövege osztrákul és németül. Magyarul még nincs meg. Ha kell, szóljatok.

forrás: http://www.songtexte.com/songtext/rainhard-fendrich/

És még két kedvenc. Az egyik arról szól, hogy a könnyek milyen gyorsan felszáradnak (Tränen trocken schnell), milyen hamar el leszünk mindahányan felejtve. Fájdalmasan őszintén beszél Raini az elmúlásról. Brrrr. Imádom.
A másik száma az Angyalokról (Engel) szól. És gyönyörű. Ezek az angyalok az utolsó pillanatban keresztezik az utunkat, amikor már nem is számítunk rájuk.
Szeretem Rainhard Fendrichet, mit csináljak? Remélem örömet szereztem vele néhányatoknak!

PS: A bécsi útról még van mesélnivalóm…. Rainiről is. Jövök.

Raini

Rainhard Fendrich

már hosszú évekkel ezelőtt bekúszott az életembe. A 80-as években találkoztam először a zenéjével. Győrben fogtuk az osztrák tévét és valamelyik rádióadót. Meg persze a cseheket, amiből csak egy gyakran elhangzó szóra emlékszem: bibornye, de őket nem hallgattuk soha. Huszonvalahány éves korom előtt egy hangot nem beszéltem németül, így Rainit a többi osztrák énekessel együtt csak hallottam, de nem értettem. Olyan bikicsunájos módon próbáltam ismételgetni a szövegeket, de nehéz volt, fogalmam se volt hol kezdődik és végződik egy szó, egy mondat. De a zene egy picit tetszett. Aztán pont. Túlontúl nem érdekelt.
Ha nem E. lenne a párom, talán azt se tudnám már, ki is az a Rainhard Fendrich, de nem ez a helyzet. E. egy életre megfertőzött Bécs szeretetével, ami egyben az osztrák nyelvet, Ausztriát, az osztrák zenét is jelenti. Kezdtem érteni amit Raini mond, énekel. De sokszor mindig kifogott rajtam a bécsi dialektus és szükségem volt arrra, hogy a párom lefordítsa nekem, pontosabban érthetővé tegye. És áttörtem a falat. Már nemcsak értem, érzem is a dalait. És tudom, hogy miért szép a Tränen trocken schnell (a könnyek gyorsan felszáradnak) száma, és azt is, hogy miért van néha tőle bőghetnékem. Már nemcsak a magyar himnusz, Zorán, Presser, Demjén, Katona Klári hoz ki az egyensúlyból, megjelent egy másik nyelv is és vele egy csomó új élmény.

Rainhard Fendrichet előszőr 2015 júliusában láttam élőben Nürnbergben, a Serenadenhofban. Unplugged, azaz nagyzenekar nélküli fellépése volt, de végül is tök mindegy hányan álltak rajta kívül a színpadon, ez a találkozás végzetesnek bizonyult. Teljesen beleszerettem. Annak idején szerettem volna beszámolni a koncertről, de szokás szerint ismét nem maradt rá időm. A piszkozatok mappában találtam rá a teljesen félbehagyott írásomra, amit azért megmutatnék, mivel szerintem átjön rajta az a hihetetlen öröm, amit akkor éreztem:

Azt hittem nem fog menni ájulás nélkül a mai nap, nem létezik, hogy 4 órai alvás után elviseljek 8 órányi munkát, de kellemesen meglepődtem. Hihetetlen, hogy feldobottan mire vagyunk képesek! Talán még a maratont is le tudtam volni futni. Ma tánclépésben közlekedtem az irodában, kialudva biztosan nem lenne rá erőm. A tegnap esti (Rainhard Fendrich) koncerttel tele minden agysejtem, boldosághormonok cikáznak össze-vissza a lelkemben, fantasztikus volt. A koncert alatt többször volt szükség a papírzsebkendőre. Erhard, a “hivatásos” bécsi, nálam sokkal korábban feladta, már az első valahány szám után utat tört a szemében a honvágy, én azért tartottam magam. De sokáig én se bírtam. Rainhard Fendrich zenéje, a dialektusa nekünk az otthont, Bécset jelenti. Ahova visszavágyunk. Hihetetlen érzés volt Rainit itt látni Nürnbergben.
2015. július 24.

Majd azóta eltelt 2 év. Istenem, koncertje lesz Nürnbergben, nem bírom ki! Amint indult az online jegyvásárlás, már ült is E. a számítógépnél és nyomta az entert. Sikerült! Első sor! Beszarok, Rainit az első sorból fogom látni, ez több mint szép, ezt el se hiszem!
Már rutinom van, tudom hogyan néz ki nálam az este, az éjjel egy színházi előadás, vagy koncert után. Az élmény még hosszú órákon keresztül elkisér. Túlontúl feldobott vagyok ahhoz, hogy aludni tudjak, de ki a fene gondol bármiféle alvásra, amikor az átélt élményt újravesszük. És az milyen nagy volt, amikor ….. jaj, az nagyon tetszett…. azt láttad amikor? ….. és csak állunk a konyhában, támasztjuk a pultot és csillogó szemekkel ismételjük meg ismét ugyanazt, egyszerűen nem akarjuk, hogy a varázs véget érjen. (izé, főleg én …) Nem lehet még vége ennek a napnak! És a másnap már nem olyan olajozott …. az éveim múlásával egyre keményebb. Mindezek ismeretében ezért kizárólag pénteken, vagy szombaton járunk színházba, koncertre. Mivel Raini 2017. februári koncertje szerda estére esett, már időben egy nap szabadságot kértem csütörtökre, másképp ez már nem megy. Ki akartam élvezni az egészet úgy, hogy nem esek össze másnap az irodában.

A koncert

Csak annyit mondok, a pali egy fenomén. Azt tudtuk régóta, hogy Raini egy “entertainer“, egy olyan művész, aki zenél, énekel, szöveget ír, tv-showt vezetett, szenzációs beszélőkével, gyönyörű hanggal, mindamellet hihetetlen egyszerűséggel és földönjárással. Raini a teljes normalitás, Raini mi vagyunk magunk. Vele lehetséges azonosulni, ő arról énekel, ami velünk is megtörtént, arról ahogy mi is gondolkodunk és vele együtt látjuk a világot. Az idei nürnbergi koncertjén olyat kaptam tőle, ami megfizethetetlen. Egy katarzist. Egy felejthetetlen estét. A régi és az új dalai, a kiállása a normalitás,emberségesség mellett. Raini egyértelműen állást foglal Trump, a rassziszmus ellen. Az emberiesség az egyetlen érték, ahogy ezt már réges-régen, a Brüder (testvérek) c. számában is megénekelte. (érdemes utánanézni, itt a szövege: http://fendrich.at/musik/texte/b/brueder/ )
Tudom, hogy nem túl jók a fotóim, de szeretném egy picit visszaadni a színpadképet, a fényeket, a zenekarát és őt.

Rainhard Fendrich Nürnbergben 2017.február 15.

Ehhez a diavetítéshez JavaScript szükséges.

Odafelé is az ő zenéjét hallgattuk az autóban. Ráhangolódtunk.

Rainiről és a zenéjéről

1955-ben született Bécsben. Az érettségi után megszakította a jogi tanulmányait, dolgozni ment, hogy a színiiskoláját és az énekóráit finanszírozni tudja. Bár inkább hagynám az életrajzát, mivel ennél a néhány suta mondatnál sokkal több és érdekesebb. A zenei pályánál maradnék. Az első igazi áttörés 1981-ben sikerült neki Ausztriában a Strada del sole című számával. Németországot csak 1988-ban vette be a Macho Macho-val. Rainhard Fendrich bécsi dialektusban (jöööö) énekel, amit egy igazi porosz kizárt, hogy értene. A bajoroknál még értik, bár az igazi bécsi szlenghez eléggé jártasnak kell lenned a császárvárosban, de azért a bajorok a lényeget értik. Raini az elmúlt 10 évben a második házaságában élt. A felesége egy született berlini színész-énekes volt. Tavaly novemberben váltak el. Raini nehéz eset a nőknek, ő művész, aki néha napokig nem szól semmit, néha elutazik egyedül. Ő más. Előbb írtam, ő művész. Ennek tudatában minden érthető. Ennek a berlini és egyáltalán németországi tartózkodásnak “köszönhetően”, nekünk is feltűnt az elmúlt évek néhány Raini-nótájának kiejtésbeli elirodalminémesedése, mit mondjak, nem annyira tetszett. Raini egyre inkább közérthetőbbé vált a német nyelvterületen, amivel nekem pont a gyönyörű wienerische hiányzott. Miért kell neked belesimulnod a nagy dojcse világba? Pont ő, aki nekünk egyet jelent Béccsel, nehogy már Piefkelandba járjon, hiszen nem ott a helye. Hogy érthetik meg egymást egy berlini nővel, jézusom? Hát ilyeneket gondoltam …. mennyire nem vagyok rugalmas, igaz?

Tudjátok mi a legszarabb? Hogy nem tudom a családom otthoni részével megosztani ezt a hatalmas élményt. Hiába mondom az anyunak, hogy ki ő. Az anyu nem tudja, nem ismeri. Azt mondja, hogy szerinte még soha nem hallotta. És így van vele szerintem az egész Magyarország. Annak ellenére, hogy közel van, hogy elvileg hallottuk mindahányan Győr megyében, nem mindenki figyelt oda rá. Tudom, hogy a német nyelv nekünk nem szép. Tudom azt is, hogy az osztrákok se ismerik a magyar zenét, mert a magyar nyelvre ők se kíváncsiak. Fájni fog, de leírom. A mi, gyönyörű anyanyelvünk nagy valószínűséggel csak nekünk az. A külföldinek kicsit mekegés. (A párom a magyarországi tartózkodása elején semmi mást nem hallott ki a magyar nyelvből, mint “heckmeck“. Úgy meséli, hogy ő ennyi e-t még életében nem hallott.) Jobbik esetben töröknek tűnik. De szépnek soha. És ennyi az ok. Nem vagyunk kíváncsiak a másik zenéjére, mert randa a nyelve és úgyse értjük. Milyen kár értünk, értük.
De nehogy azt higgyétek, hogy errefelé más a helyzet! Lényegesen többen ismerik például Fendrichet, mint otthon, de itt se mindenki. Az idősebb korosztálynak (persze migrációs háttér nélkül) ez itt nem is lehet kérdés. Szövegbiztosak a számoknál. És szeretik őt. Ahogy ez bebizonyosodott itt Nürnbergben is. 2 éve még viccelődtünk azon, hogy Fendrich már csak ilyen kisebb Serenadenhof félékben tud fellépni, lehet, hogy azok az idők, amikor egy Meistersingerhallét, vagy Arenát meg tudott tölteni már elmúltak. A rossebeket! Az idei koncertje a nürnbergi Arénában teljesen teltházas volt! És nemcsak itt. Berlinben, Frankfurtban …. több ezren voltak rá kíváncsiak. Pedig mégegyszer mondom, ő osztrák. És már 60 éves lett. De ezek szerint még mindig minőség. Az. Láttam.

Szóval 60 éves lett. Az alkalomból egy riport készült vele, amit érdemes megnézni, nagyon visszajön és felismerhető benne mindaz, ami Rainhard Fendrich maga és a művészete. Részletek hallhatóak a nótáiból is.

Igaz, a koncertjein eddig nem játszotta, de nekem akkor is ez az (egyik) kedvenc számom tőle. Az Engel (angyal), aki a legutolsó pillanatban érkezik hozzád …amikor már nem is számítasz rá. Ő jön. Keresztezi az utad.
Den Himmel suche ich, die Hölle kenne ich …..a menyországot keresem, a poklot ismerem ….Ohhh, imádom.

És a zene, amit még zsebkendő nélkül nem volt szerencsém lájf meghallgatni, Raini egyik kultszáma.  A Weus´d a Herz hast wia a Bergwerk, magyarul talán : mert mint egy bánya, akkora a szíved

szerintem lefordítom. Jövő héten nekifutok.

Még rengeteg youtubos videót belinkelhetnék ide, de felesleges, mert nélkülem is megtaláljátok a számait. Szerettem volna felhívni a figyelmet rá, talán valaki most fedezi fel magának, bár tudom, hogy nem igazán kell neki a reklám. Sok magyar (főleg az Ausztriában élők) ismerik jól, tudják, értik mitől vagyok ennyire a hetedik menyországban.

A nürnbergi koncert magával ragadó volt, de egyszercsak az is végetért. Hazafelé végig a koncert volt a téma az autóban. És hogy a Raini egyre jobb, egyre nemesebb. Látszik a kora, de ez a kor nem változtatott semmit se a minőségen, sőt! De jók a régi számai is, az újak is, hú de jó lenne ismét egy koncertjét megnézni, jaj de fasza lenne! Ezen álmodoztunk.
E-nek eszébe jutott és nevetve mesélte, hogy ő is résztvett a Rainhard Fendrich facebookos oldalán zajló Valentin-napi játékon, aminek az volt a lényege, hogy be kellett írni az egyik száma címét (“Nimm dir ein Herz”, hozz magaddal egy szívet) és egy koncertjének a dátumát a hozzá tartozó városnévvel, ahova jegyet szeretnénk nyerni. Vigyorogva mesélte, hogy feküdt a szófán, megnézte az oldalt és csak hülyülésből, az esélytelenek nyugalmával beírta: 2017.február 17. Bécs Stadthalle
Másnap 8:56 perckor érkezett az üzenet. Nyertünk két jegyet egy nappal későbbre a bécsi Stadhalléba, Rainhard Fendrich koncertjére.
Úristen, most mit csináljunk?

Folytatom.